Így ünnepeltük a VOLTot - Maximális túlhajtás

Azután, hogy a Supernem, majd a Magna Cum Laude koncertjével beindult a Telekom Nagyszínpad, egy pillanatig nem volt megállás a helyszínen, ahol a szerdai napon a brit Snow Patrol brillírozott, a Lostprophets hangos sikert aratott, Skrillex pedig mindent megtett annak érdekében, hogy fellépésén beszakadjon a sztratoszféra a Lővérek felett.

Éljen az ember, éljen az állat felkiáltással pontban ötkor kezdődött meg a Supernem erődemonstrációja a Telekom Nagyszínpadon, ahol bő egy óráig nem volt megállás, a VOLTosoknak pedig egyedül azzal kellett törődniük, hogy tartsák a pesti rockzenekar által diktált szupertempót. Ez nem volt könnyű feladat, akárcsak reggelig táncolni egy rossz cipőben, ennek ellenére a rajongók állták a sarat, és minden porszemet a levegőbe repítettek már a második szám alatt. Szabi ezután a Halkan, itt mások alszanakot vetették be a szempilláinkon véletlenül ott maradt csipák elzavarására, majd még azokat is előcsalogatták búvóhelyükről, akik bulijuk elől egy szekrénybe rejtőztek. A sebesség és rock'n'roll megszállottjai azonban nemcsak az erőnek és a tempónak szentelték VOLTos koncertjüket, hanem a kulturált szórakozást is népszerűsítették az Irány a moziba be! című dallal, majd lejátszották első albumukról, a 2003-as Hangosabban!-ról a Rendőrsztorit. Ekkor már random pogókörök alakultak ki a küzdőtéren, melyek a külön a VOLT tiszteletére lenyomott Számolj rám! alatt szinte mindenkit magukba szippantottak. Természetesen a repertoárból nem maradt ki Papp Szabiék legnagyobb aktuális slágere, a Hova megy, Ki? sem, az akusztikus Elvileggel színezett ráadásban pedig transzcendentális élményben lehetett részünk, amikor Szabiék kilőttek minket az űrbe legfrissebb lemezük, a Tudományosfantasztikuspop címadó opusával.

A Magna Cum Laude már a megjelenésével egyértelművé tett, hova pozícionálja magát a rockzenében: Szabó Tibi gitáros egy Elvis Presley polóban lépett színpadra, Kara Misi egy Jimi Hendrixesben, közöttük pedig, a saját zenekara nevét hirdető textilben köszöntötte Mező Misi az összegyűlteket. Az első dallal, az új lemezről előszedett Ugorjjal ki is adták az első parancsot a közönségnek, aki a későbbiekben is mindvégig lelkesen követték utasításaikat. A koncert derekán, az első felvonásban leadott ballada-blokk után a Visszhang végérvényesen feltüzelte a női rajongók szívét, akik a Fekete dallamára már önfeledten sikoltoztak. Misi megható szavakkal köszönte meg, hogy a legutóbbi nagylemezük aranylemezzé dagadt, amiért cserébe A főnököm című dallal fűzött minket. Elmondása szerint, ez egy kakukktojás volt a repertoárban, mivel a ma előadott dalok többségével ellentétben ez negatív üzenettel bír, bár a Magna ereje éppen a pozitív energiák befogadásában és átadásban, az optimista szellemben rejlik. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy tizenhárom év után, de végül ilyen szép számú rajongósereg előtt léphetnek fel újra a VOLTon. A Mid nem voltam még neked már éreztette, hogy a koncert vége felé járunk, a végszót a Pálinka-dal jelentette, tippet adva a koncert utáni jókedvmegőrzési stratégiák kidolgozásához.

A walesi Lostprophets sok zsánert kever, leginkább az úgynevezett és csúnyán elkoptatott nu metal címkével lehet őket illetni, de mindenképpen van benne egy Billy Talentnyi punkos tépettség is. A VOLT szempontjából kiemelnénk, hogy itt mozdult meg először a tömeg úgy, hogy igazán durva és tartós pogó alakult ki a Telekom Nagyszínpad előtt, bár mint tudjuk, ebben a műfajban a Suprenem-fanok is nagyot alkottak már a nap folyamán. A tempóval tehát egyértelműen nem volt gond, és ezt leginkább a dobosnak, Luke Johnsonnak köszönhettük, aki apait, anyait beleadott, szanaszéjjel verve a cineket, maga előtt hajtva öt társát. Jelzésértékűen felcsendült a Guns N’ Roses Sweet Child ’O Mine-jának és a U2 egyik klasszikusának, a Where The Streets Have No Name-nek a dallamai is Ian Watkinsék koncertje alatt. A nyírt fejű lelkes pszeudo-punkok mellett a lányok is együtt énekelték a legnagyobb slágerek szövegeit az énekessel, bár első blikkre a Kisalföldön a billentyűs, Jamie Oliver volt a gyengébbik nem favoritja. A közönség körében egyébként több helyütt is előfordultak fanatikus rajongók, akik a végletekig fokozták környezetük lelkesedését, minden eszközt bevetve, legyen szó vetkőzésről vagy sörlocsolásról. A másfél órás koncert végén Watkins nem volt szívbajos, a Snow Patrol mellett felkonferálta Prince-t és a Metallicát is, de így elsőre nem igazán hittünk neki, leszámítva első Snow Patrollal kapcsolatos próféciáját, ami egyértelműen beteljesült.

A Snow Patrol története jól bizonyítja, hogy a kitartás és az alázat, ha kicsit megkésve, de mindig meghozza a maga gyümölcsét. Noha a kilencvenes évek közepén már létezett a zenekar, Gary Lightbody és legénysége egészen a 2006-os Eyes Open nagylemezig várt az átütő sikerre. A britpop-őrület idején még csak első lépéseiket tették, a kétezres évek közepén történt gitárzene-reneszánsz végül visszafordíthatatlanul elindította őket a sztárstátusz felé. A koncert senkiben sem hagyott kérdéseket afelől, hogy a Snow Patrol mostanra a legnagyobbak közé tartozik: gyönyörű fényorgia, magabiztos előadásmód, egyszerre fülbemászó, szívbemarkoló és szórakoztató dalok. Háromnegyed órája kényeztettek minket, amikor elő is kapták a legkedveltebb dalukat, a Grey’s Anatomy tévésorozatban is felcsendült Chasing Cars-t. Ennyit arról, hogy a legnagyobb slágert a koncert végére kell hagyni. Ahogy a fellépés a második felébe fordult, úgy billent a mérleg nyelve a gyorsabb dalok felé, amire Lovasi András is mosolyogva, csillogó szemekkel bólogatott. Ünnep tortánkra az Open Your Eyes-zal került fel a hab, utána a Just Say Yes-szel pedig egy sóhajjal a gyertyákat is elfújtuk. Ehhez a színpadot kék-lila-fehérbe borították, miközben tengernyi Yes felirat röpködött szerteszét. A zenekar gigászi tapsvihar közepette vonult le a színpadról, hogy semmi ne maradjon utánuk, csak egy Snow Patrol loves Hungary felirat a kivetítőn. Igen, innentől kezdve mi is szeretjük őket. Nagyon.

Sonny Moore minden kétséget kizáróan hatalmas sztár, mely tényt mi sem bizonyít jobban, minthogy minden földlakónak megvan a saját, elsősorban netes kommentekben kidolgozott véleménye a Skrillex-jelenségről. Kritikusai az antizene prófétáját látják benne, míg rajongói egy nemrég öntudatára ébredt és feltörekvő generáció messiásaként tisztelik, ünneplik, imádják. Mi úgy gondoljuk - bármennyire is nehéz ezt elhinni Skrillex népszerűségét ismerve-, hogy hírnév ide vagy oda, a húszas évei elején járó Grammy-díjas elektronikus zenész csak egy extravagáns arc a tömegből, aki egyszerűen jól akarja érezni magát. Ebben a minőségben egyetlen fesztiválozótól sem különbözik, és - kár letagadni - abban sem, hogy ő is leginkább az általa fabrikált zenékre szeret bulizni, mint bármelyik emberi lény bolygónkon. Ahhoz azonban, hogy ezek a találmányok ne csak a saját, hanem mások ízlését is telibe találják, és megfeleljenek az aktuális könnyűzenei trendeknek, már nem hétköznapi rafináltság kell, ahhoz pedig kivételes tehetségre, előadói karizmára és nem utolsó sorban komoly erőnlétre van szükség, hogy valaki egymaga majdnem két órán át állandó mozgásban tartson egy akkora tömeget, mint ami a szerdai nap fináléjában megtöltötte a Telekom Nagyszínpad küzdőterét. Arra egy percig nem volt időnk, hogy végiggondoljuk, amit ez az ember művel az vajon dupstep, 2step, brostep, trance, glitch, electro house, rock, raggae vagy pop, hiszen már az indulástól két kézzel szórtuk az épelme pontokat a mémes ügyességgel sem illusztrálható mozgást végző Skrillex felé, aki agysejtjeinket színpad fölé magasodó űrhajójának komputerébe beépítve és feldolgozva a legvadabb hanganyagokat keverte ki nekünk. Ha kellett Avicii, az Apollo 440 és a Beastie Boys mintáihoz nyúlt, vagy soha le nem játszott számítógépes játékok megoldhatatlan pályáinak vizuáljaival, tűzijátékokkal, vagy lézershow-val taglózott le minket. Skrillex alkalmi VOLTos műtőasztalán hiperszuggesztív, mindenkit automatizáló elektronikus zenei anyagok születtek meg, előadása összességében pedig maga volt a Vogon költészet: képtelenség volt neki ellenállni.