Így ünnepeltük a VOLTot - Ágyő Nagyszínpad!

A szombati zárónapon először a Csík zenekar tűnt fel a VOLTosok által benépesített lángoló pusztában, majd a Kiscsillag izzasztott meg minket a Tankcsapda rockmaratonja előtt. A búcsú előtt az utolsó hazai fellépő a Quimby volt, majd Iggy-vel mondtunk ágyőt a Telekom Nagyszínpadnak.

A legnehezebb helyzeteben a VOLT legnagyobb színpadán ma fellépő együttesek közül talán a Csík zenekar volt. A hét legforróbb napján, délután ötkor, nappal szemben kellett fellépniük úgy, hogy a Telekom Nagyszínpad egy hatalmas fekete építmény, ami még jobban szívja a napsugarakat. Az első tíz perc után újra kellett hangolni a színpad felét, csoda, hogy nem olvadtak el a hangszerek a zenészek kezei között. Ám ahogy azt a zenekarvezető Csík János is kidomborította egyik átvezetőjében: a magyar ember, ha úgy támad kedve, még a puszta közepén is megtalálja a pálinkát, hív egy zenekart és már táncol is. Most be is következett ez, és felemelő érzés volt látni, hogy a fiatalok nem csak az elektronikus zenére tudnak szeletelni, de a népörökség tánclépéseit is jól ismerik. A koncert felétől jöttek a feldolgozások, mely blokk alatt egy Kispál és a Borz-duplával, két Quimby-vel és az Illés Kugli c. dalával búcsúztak a közönségtől. A legjobb azonban a Földes László dalára épülő A széki Hobo volt, amit annyira szívbemarkolóan adtak elő, hogy arra a pár percre tényleg elfelejtettünk mindent, ami az ellen szólt, hogy a napra álljunk. Igen, sokszor megesik, hogy a sors a legforróbb és legnehezebben elviselhető pillanatokban ajándékoz meg egy olyan élménnyel, amit aztán sosem felejtünk el. A Csík zenekar ezt érte el ma délután, amiért a közönség még akkor is javában tapsolt nekik, amikor a technikusok már a következő produkcióhoz építkeztek.

Lehet fájni fog, de ezt a ziccert érhető okokból nem hagyhatjuk ki: kedvenc VOLTos népművelőink koncertje után sokan elhúzták a csíkot a Telekom Nagyszínpad elől, hogy bevágjanak pár frissítőt a Kicsillag fellépése előtt. A legbátrabbak stílusosan lehúztak egy pálinkát, de többen inkább Lovasi András életmódvezetési tanácsát fogadták meg, és megittak egy liter vizet a népünnepély után, mint a Kispál egykori vezére a zenekar 2010-es búcsúkoncertjét követően. Pontban fél hétkor még akkor sem lettünk volna többen a helyszínen, ha a Jóisten pénzt hajigált volna az égből, vagy lelőtte volna a napot, jött a nyitány A pénz miattal. A szám közben a közönségnek egy hatalmas, földgolyót formázó gumilabdát kellett a levegőben tartania. Lovasiék vállára még nagyobb teher nehezedett, ugyanolyan hőségben kellett játszaniuk, ami bő egy órával ezelőtt mint tudjuk, csaknem megolvasztotta Csík Jánosék hangszereit. Szerencsére ez nem történt meg, megszólalt a Ha én lennék, az Igen, uram, az Igazságos, majd Jean Michel Jarre kísértete járta be a Telekom Nagyszínpadot az Örökre előtt. Annak érdekében, hogy a hőmérséklet egy kicsit lejjebb menjen Lovasiék bedobták a Légyszívest, ami alatt elmerenghettünk azon, hogy milyen jól fog az is esni nekünk, ha tél lesz, jönnek majd a bálok és otthon nézzük a hósesést. Ez még mind nagyon messze van, és még a zenekar harmadik nagylemezének megjelenési dátuma sem egyértelműen a közeljövő, ennek ellenére egy lassú szám már biztosan kész van a jövőre megjelenő albumról, amit élőben hallhattunk a Kiscsillag mostani koncertjén. Az új dal egy lassú blokkot vezetett fel, melyet a Sirály és Tűkön táncol uralt, majd Lovasiék újra begyorsítottak, a folytatásban gumicsizmában, Krisztus-szandálban és Nájki cipőben álltak a férfiak csajaikkal a nyakukban, és természetesen ezúttal sem maradhatott el az Olajoshordó és a Fishing on Orfű. A koncert végén a kalapunkat is megemeltük volna a sivatagi forróságban emberfeletti teljesítményt nyújtó Kiscsillag előtt, ha nem féltünk volna tőle, hogy ezzel a mozdulattal kiharcolunk magunknak egy kiadós napszúrást.

A Tankcsapdával kapcsolatban mindenkinek el kell ismernie: senki sem maradna életben a rock'n'roll világában ilyen sokáig, ha rosszul végezné a dolgát. Lukács Laci pedig akárhogyan nézzük, de a színpadon rombol 1989 óta, és bandájával az elmúlt években nagyobb sikerei vannak, mint bármikor korábban. A ma esti koncertjükön is tetten érhető volt ez: végeláthatatlan tömeg, ami önfeledten énekelte a számokat, zúzott, táncolt, léggitározott, csápolt, és minden pillanatát élvezte a show-nak. 2012 elején, Sidlovics Gábor személyében új gitáros érkezett a Zanzibárból, így ez a ma esti Tankcsapda sok VOLTosnak még új volt, Sidi mai produkciójával azonban egyből belopta magát a szívekbe. Bizonyos szempontból nézve, ez a fajta hard punk'n'roll, amivel ők ma előrukkoltak, nem egy bonyolult zene, az érem másik oldalán viszont az áll, hogy ha a szívben nem egyértelműek és tiszták a szándékok, a dolog úgyis elárulja magát. A Tankcsapdára ez nem olvasható rá, választott műfajában ritka az ennyire egyértelmű, direkt és mindig meggyőző produkció, mint az övéké. Ennek tükrében a koncert nem is volt más, mint egy gigászi rock'n'roll-cirkusz, hangos, dübörgő zenével, lángcsóvával és konfettiesővel. Hogy még exkluzívabbá tegyék a fellépést, több gyöngyszemet is elrejtettek a dallistában: a legelső, 1990-es Punk & Roll albumról a Juggler szólalt meg elementáris erővel, a legújabb, Mi a Fasz van? című dal pedig fesztiválunk történetében először rázta meg a Lővéreket. A Tankcsapda egyértelműen az ország egyik legnépszerűbb produkciója és mint ilyen, nagy valószínűséggel még sokáig fog ugyanekkora lendülettel vágtázni a VOLT univerzumán túl is.

A Quimbyben az a legkeményebb, hogy az ember mindig szembesül a rohanó idővel, az elszálló szerelmekkel, a felnőtté válással és a növekvő súlyokkal vállain, amikor látja őket fellépni. Valljuk be, mindez gyönyörű, fantasztikus és felemelő érzés, a Quimby ugyanis mindezt végigkísérte, a legváratlanabb pillanatokban bukkant fel, és háttérzeneként, vagy az est fénypontjaként, de sosem hagyott minket magunkra ezekkel az érzéseinkkel a VOLTon. Így tette ezt most, a fesztivál zárónapján is, Iggy Pop és a Stooges előtt. Az extázisig fokozott alter-orgazmus kitartott az első számoktól egészen a ráadásig, nem hiába szeretik a lányok ezt a típusú kombinációt. Ami pedig a legjobb a fiúkban, hogy nem akarják magukat túl komolyan venni – ahogy azt nemrég oly találóan kifejtette Kiss Tibi; ők sosem lesznek stúdiózenekar. Utalva ezzel a Papp László Sportarénában születésnapi bulijukra, amihez képest itt a VOLTon egy pillanatig se fogták vissza magukat, és egy végelgyengülésig tartó fiesztát vezényeltek le. Agyelhajításig pörgették a koncertet, félretéve lassú számaikat. Az utóbbi húsz év Quimby-koncertjei mind szangvinikus reakciókat váltottak ki a résztvevőkből, mindig felkavarták az ember érzelmeit, így volt ez ezúttal is. Mintha bársonykesztyűvel simogatták volna az ember szívét, mintha révbe ért volna viharvert hajónk, mintha lezártunk volna egy zűrzavaros korszakot régi jó VOLTos barátaink, az örökkévaló Quimby zenekar gazdagon megterített asztalánál helyet foglalva, és a fesztivált ünnepelve.

A fesztivál nagyszínpadának utolsó koncertje mindig kitüntetett esemény, ide nem lehet komoly indok nélkül eljutni. Idén ezt a sávot Iggy Pop és a Stooges kapta. Nem szorulnak bemutatásra, mindenki tudja róluk, hogy az ő ihletésükre született meg a punk. Iggy pedig még ma is fellép. És énekel. Azon a hangon, amit már régóta jól ismerünk. Sokan nem gondolták volna, hogy valaha még hallhatják ezt, de a VOLT közönségének most megadatott. A színpadon semmi extra, két láda a gitárnak, kettő nagy a basszusnak, középen a dob, elől pedig Iggy. Kit érdekelnek a fények, a díszlet, a vetítés?! Szinte észre sem vesszük, ahogy a színpadra lépnek. A basszusgitáros úgy cammog a helyére, mint akinek egy életre beállt a dereka. Ahogy a nyakába akasztják a hangszerét, valamennyire egyensúlyba kerül, és úgy hozza végig a bulit, hogy háromszor majdnem felborul. De játszik. Játszik, amíg meg nem hal. Az utolsó leheletükkel is hozzák a régi bomba hangzást. Sok hibával, de belefér, mert kárpótol, hogy halljuk és érezzük ugyanannak a magmának a fortyogó hőjét, ami őket is táplálta Detroitban a hatvanas években.

A Raw Power az első dal - Iggy második neve, senki sem birtokolhatja rajta kívül. Másodikként a Search And Destroy, majd pedig a Gimme Danger. Iggy pedig percről-percre agresszívebb, lendületesebb. Visítozik, ugat, vonyít. A tekintete néha eltorzul közben: démonok kísértik. Úgy néz le ránk, mint akinek semmilyen kihívást nem jelentünk. Többször lefut a korláthoz és fülig érő vigyorral hagyja, hogy tapogassák. És közben egyre jobban hasonlít fiatalkori önmagára. Ahogy halad előre a koncert, ő is úgy változik át azzá a fenevaddá, akit a híre alapján vártunk. Egyre sűrűbben hálálkodik, érzi és élvezi ő is, hogy fel van pörgetve, valami visszatért belé. A színpad melletti takarásban Lovasi Andris, Kiss Tibi és Baksa-Soós Attila tátja a száját. Iggy odaszalad hozzájuk és kiinteget – ezt csináljátok utánam, gyerekek! Több mikrofonállvány van neki kikészítve a színpad szélén, hogyha esetleg szétverné őket, legyen mindig kéznél egy új. A mikrofon vagy ötven méter hosszú zsinóron fut, hogy a hű technikusának folyton legyen mire figyelnie. Egyszer hibázik csak, amire Iggy olyan pillantást vet rá, mintha meg akarná enni. Az első óra után lemennek a színpadról, a közönséget nem lehet csitítani. Visszajönnek még pár dalra, de már búcsúzkodik közben. Good night, fuck off, drop dead, no fun!: így kell hitelesen felvezetni ezt a dalt, kérem.

A hangja a régi, a teste még működik, a lelke nyughatatlan. Felidézi, ahogy kiskorában nézte a TV-t otthon és mindenféle szörnyű híreket látott Budapestről. Kitaszítottként, meg nem értettként együtt érzett velünk. Ezért most a Nothing című dalt csak nekünk címezve adja elő. Amikor a zenekar tagjai már lementek, ő még mindig rázza a testét és támadó pozíciót vesz fel. Nem bír leállni. Felszaggatta a bőrét, majd pedig, mint egy veszett állat, elhagyja a széttépett ellenséget. A színpadról rögtön két bécsi rendszámú kocsiba ülnek és elhajtanak. Így kell stílusosan ünnepelni egy rock'n'roll szülinapot. Valahogy így.