Így ünnepeltük a VOLTot - A Nagyszínpadon túl

A Telekom Nagyszínpad bűvköréből kikerülve több zenekar koncertjén vettünk részt. Kora délután a mindig provokatív és ellenállhatatlan Kolin csavarta el a fejünket, majd egy hibátlan elektrorock produkciót láthattunk Ligeti Gyuri új zenekrának, a We Are Rockstars-nak köszönhetően. Jó tudjuk, erőből és fémzenéből sosem elég, ezért az este folyamán a Blind Myselfet sem hagytuk ki, és a Children of Bodommal is zúztunk egyet a fináléban.

A pécsi attak után kérdéses, volt, hogy a Kolin fel fog-e még lépni vidéken, hiszen Pécsen például persona non grátává váltak. Ehhez képest itt Sopronban nagy hangulatot csinált a glamour-trash diszkózenét játszó zenekar és atrocitás se történt. Igaz, ezúttal csók se csattant el, pedig szokás szerint sűrű sorokban álltak a lányok a színpad előtt. Volt helyette műbunyó a Bitches on the trucks című szám alatt, megemlékezve ezzel a nagy port kavart jobb horogról. A polgárpukkasztás és a cinizmus úgy látszik továbbra is aduásznak számít a popszakmában. Az Electric Six magyar verziója egyáltalán nem veszi magát komolyan, de színpadon válik igazán világossá, hogy itt száz százalékos szórakoztatásról van szó. Magyarország elsőszámú pozőrje, Linczényi Márk úgy viselkedett a laza tömeg előtt, mint maga Freddie Mercury egy stadionturnén: hatalmas pózok, feszülős mez, flitteres naci, falzett, Muse-os riffek, Alphaville-es szintifutamok, sőt, még egy Anima Sound System feldolgozásra is vállalkozott.

Nem kevés önbizalomról és ambícióról árulkodik az, ha egy nemrégiben alakult hazai zenekar We Are Rockstars néven vadászik a hírnévre. Ligeti Gyuriék azonban olyan őszinte fazonok, kiknek egészséges önbizalma soha, semmilyen körülmények között nem vált ki ellenszenvet a közönségből. Miért is? A válasz a lehető legegyszerűbb: produkciójuk olyan erős, lendületes és profin kidolgozott, hogy aki nem a név alapján ítél elsőre, hanem hallotta már valamelyik hiperdinamikus elektrorock slágerüket, esetleg látta őket élőben, egy pillanatra sem kérdőjelezi meg rocksztár státuszukat. Tegnap a Telekom Nagyszínpadon megrendezett gálaesten a VOLTosok már megbizonyosodhattak róla, milyen komoly erőket képvisel a We Are Rocktars, akiket az est műsorvezetői szimplán a jövő nagy zenekaraként mutattak be a fesztivál legnagyobb színpadán felsorakozott tömegnek. Játékuk sokakat meggyőzött,  mi pedig már alig vártuk a folytatást, melyre alig több mint tizenkét órát kellett várni. Most ugyan nem voltunk olyan sokan, mint a tegnapi rövid, kétdalos koncerten, ennek ellenére a négytagú zenekar mindent megtett azért, hogy kiszolgálja a színpadot és a küzdőteret elválasztó kordon felsorakozott kemény magot, akik rögtön a nyitány után a We Are Rockstars egyik legismertebb számára, az It's Not Overre pöröghettek fel. Természetesen a program nagy részét a zenekar első nagylemezének, a 2011 őszén megjelent Let It Beatnek a legjobb darabjai tették ki, hallhattuk a Lead You-t, a Lift Me Up-ot, a Fly-t és a Signt, melyek mindegyike bátran felvehetné a versenyt bármelyik nagy nyugati zenekar, mondjuk a Killers és az Editros dalaival, a zenekar frontemberének teljesítménye pedig a Verve marcona vezérét, Richard Ashcroftot is meggyőzte volna. Hogy ne legyen olyan kiszámítható a buli Ligetiék bedobtak egy Depeche Mode-feldolgozást, a Freelove-ot, majdnem egy órás koncertjük legemlékezetesebb pillanata pedig a zenekar Petőfi Rádiós sikerei előtti korszakát megidéző Run,Run előadása volt. Nem kérdés: a We Are Rockstars-ban rengeteg lehetőség rejlik, reméljük legközelebbi VOLTos koncertjükön még többen nézik majd meg őket.

A Blind Myself egy megbőszült csorda lendületével rohant fel a színpadra és tette magáévá a játékteret, amin csak azok lepődtek meg, akik először látták őket élőben. Tóth Gergely énekes egy Chicago Bulls trikóban lépett eléjük, hogy még nekik is egyértelmű legyen, ki a vezérbika a társaságban. A rájuk jellemző tempóban kezdték el a műsorukat, mindjárt egy meglepő húzással: a Nagy Feró vezette Ős-Bikini Maradj már című dalának átirata olyan szintű megdöbbenést okozott a közönség soraiban, hogy az egybegyűltek leesett álluk súlyától nem bírták felemelni a lábukat. A Blind Myself vezére megtette ezt helyettük is, a szövegek minden egyes sorát a színpad egy másik pontján énekelte, de ez a hozzáállás egyik zenészből sem hiányzott. A koncert derekára sűrű embertömeggé álltak össze az első sorok, a közönség maximális fordulatra kapcsolt, lehetetlen volt megtalálni a zúzás epicentrumát. A koncert vége felé Tóth Gergő felidézte az egy évvel ezelőtti, ugyanezen a helyszínen megtartott koncertjüket, ami alatt a közönség soraiban tett vonatozás alatt még a cipőjét is elhagyta. Mi más jöhetett volna, mint a Zakatol a vonat, ami után ripsz-ropsz a műsor végéhez is értünk. A Lost in Time-mal volt katarktikus a finálé, melyben szívünk szerint még szívesen elvesztünk volna egy kicsit.

A kilencvenes évek legsúlyosabb felderítetlen finnországi gyilkosságáról elnevezett Children of Bodom elhozta a VOLTnak a legsúlyosabb riffeket, a legsötétebb refréneket, és a legmélyebb basszusokat. A csordultig töltött OTP Bank-Petőfi Színpadon laza gatya nem maradt derékon, és erről elsősorban nem is a basszusgitáros témái, hanem a dobos duplalábdobja tehetett. Alexi Laiho, énekes és gitáros nem az elborult death metalosok stílusában, hanem sokkal inkább egy világklasszis zenekar frontembereként celebrálta zenekara fellépését. Ehhez természetesen az is kell, hogy eszmeiségét tekintve ne essen végletekbe egy amúgy magát extrém metalnak tituláló dallamos death metalt játszó zenekar. A COB ugyanis nem a szövegek vagy a megjelenés általi sokkolásra épít, hanem a technikás játékra. Erre a legjobb példa, ha valaki megfigyeli, hogy Alexi a koncerteken a bal combjára felkiáltójelként feltámasztott gitáron penget, láthatóvá téve a legapróbb mozdulatait is. Ha Dél-Amerika őrült rajongóit – szerencsére – nem is értük utol, azért a magyar fémtestvérek is kitettek magukért, amely előtt Alexi többször tisztelgett.