Kritika: Steve Jobs élete Walter Isaacson szemével

Milyen Steve Jobs életének története Henry Kissinger és Albert Einstein életrajzírójának szemével? Ha létezett valaha sikerforgatókönyv, hát ez biztosan az. Miért nem az év legjobb olvasmánya a könyv, pedig azt várnánk, noha minden lehetősége megvolna arra, hogy akár évtizedekre maradandót alkosson?

Valójában le kell szögezni, hogy egy nagyon-nagyon-nagyon jó olvasmányról van szó, de talán mégsem abban az értelmében, ahogy azt mindannyian vártuk volna.

Walter Isaacson biográfiája szokatlanul nagy hangsúlyt fektet az emberrel szemben arra, hogy Steve Jobs milyen cégek és termékek létrejöttében és működésében játszott kulcsszerepet. Természetesen, mint napjaink üzleti életének egyik legjobb intuíciókkal rendelkező, legmerészebben újító egyénisége, aligha választható el szigorúan fizikai és szellemi teremtményeitől. Valójában nem lehet elmondani úgy Steve Jobs történetét, hogy ne kerülne óhatatlanul is szóba az a rengeteg dolog, amit neki köszönhetünk – munkássága és élete sok tekintetben egy és ugyanaz.

Vannak azonban Jobs életének más aspektusai is, melyek közül néhányra Isaacson különös hangsúlyt fektet. Mindvégig igyekszik ezek környékén tartani a reflektorfényt, addig csűri-csavarja a dolgot, míg elénk a ragyogó felszín kerül, a hibákat pedig elrejti az esemény fonákja.

A könyvben érezhető azonban, hogy továbbra is akadnak titkok. Nehéz lenne eldönteni, hogy ezeket Isaacson nem akarja, vagy nem is tudja a felszínnél jobban megbolygatni. Ahogy Isaacson kifejezni próbálja mindezt: a Steve Jobsot körüllengő Reality Disortion Field (realitástorzító mező) nem halt meg Jobs-szal.

A csalódásra ítélt olvasók tábora közül az első csoport a technikai részletek iránt mélyen érdeklődőké. Isaacson nyilvánvalóan nem reál beállítottságú író, s idegenkedik ettől a megközelítéstől. A részletes kifejtés többnyire akadályokba ütközik, részint az Apple mérnökei, részint Jobs maga miatt. Ezeket Isaacson jobb megoldás híján az absztrahálásig egyszerűsíti, s csak nagy vonalakban tárja fel a grandiózus koncepciókat. Ez minden bizonnyal frusztráló azoknak, akik az alapokat már értik és sokkal inkább valami technikai különlegességre lennének kíváncsiak.

A másik nagy csoport mindazon csalódóké, akik már valamennyire ismerik Jobs előrehaladását egészen a modern korszakig. Az életrajz jelentős része ugyanis a korai Apple évekre és a Macintosh készülésének történetére épül. Korábban már mindkét téma alaposan ki lett vesézve Michael Malone jóvoltából az Infinite Loop-ban valamint Andy Hertzfeld művében a Revolution in the Valley-ban.

Kérdéses, hogy van-e a könyvben annyi érdekes információ, ami kielégíti a közönség kíváncsiságát, melyet nem kisebb személyiség, mint az ezredforduló egyik legjelentősebb embere keltett fel?

Szenvedélyek kereszttüzében

A könyvön keresztül mindvégig Isaacson egy olyan ember portréját színezi, aki sokkal inkább érzékeny és érzelgős, mint ahogy azt Jobs hivatalos szerepléseiből sejthető, hiszen itt félelmetes, már-már gátlástalan vitapartnerként és könyörtelen kritikusként ismertük meg.

Észrevehető, hogy mintegy két tucat utalás található arra, hogy Jobs valami felett nyilvánosan könnyeket hullat. Ezt az ominózus pontot a biográfia szinte valamennyi kritikus olvasója felhánytorgatja.

A számos eset közül ugyanis mindössze egyetlen egy alkalommal csal Jobs szemébe könnyeket élő emberi lény, azaz személyes kapcsolat. Az illető természetesen Tina Redse, Jobs egykori párja, máskor jobbára az elkeseredés és a düh tört ki az Apple vezérigazgatójából.

Szinte minden alkalommal, amikor a könyv sírni láttatja, Jobs-ot valamilyen üzleti probléma nyomasztja.

Jobs sírt Lee Clow (a nagyszerű Think Different kampány PR vezetője) említésekor is többek között, s ugyanígy megkönnyezte az Apple partnerkapcsolatának felbontását megelőző vitát Steve Wozniakkal. Sírt akkor is, amikor a Macintosh csapatával kellett közölnie, hogy elhagyja az Apple-t.

Azonban akkor is egereket itatott, amikor megtudta, az iMac tray-loading CD drive-ot kap, az általa preferált slot-loader helyett…

Lehet, hogy egyszerűen csak ezek azok a példák, melyeket Isaacson kiemelt, mégis számomra ez valahogy hangsúlyossá vált.

Ezek a könnyek nem jelentik szükségképpen azt, hogy Jobs érzéketlen lett volna az emberek iránt. Éppen ellenkezőleg, nagyon is sok érzelemről tanúskodnak még azok a pillanatai is, a könyv szerint, amikor viselkedését külső szemmel finoman szólva is undokként értékelte volna bárki, azokkal szemben, akik nem hajlottak meg akarata előtt vagy nem teljesítették elvárásait.

Jobs kollégája vagy saját szavaival élve lelki (üzlet)társa („spiritual partner”) az Apple-nél, Jonathan “Jony” Ive ezzel szemben így kommentálta a kérdést: “Steve egy nagyon-nagyon érzékeny fickó. Ez az egyik dolog, ami miatt annyira sokszor viselkedik antiszociálisan, ami miatt bunkó és még a lelkiismeret se furdalja” fejti ki Ive. “Meg tudom érteni, hogy azok az emberek mért viselkednek így, akiknek épp elég bőr van a képén és úgy általában érzéketlenek, de aki ennyire érzékeny, azt soha…” (Isaacson, 461)

Ive mégis úgy kerül bemutatásra, mint aki mély baráti érzéseket táplált Jobs iránt s a munkában is szívesen vállaltak közösséget, kivétel ezt a viselkedést.

Jobs nyilvánvalóan a szenvedélyek embere is volt, s mindabba, amit tett jókora érzelmi befektetést is vitt. Ez a magatartás egyébként megfigyelhető szinte minden nagy művésznél, zenésznél és írónál, akik olyan sokat adnak magukból műveikben, hogy valami igazán nagyot alkotnak, mely sok életet új mederbe terel.

Szintén gyakorta esik említés a könyvben arról a feszültségről, mely Jobs-ot szinte egész életében kínozta. Összeférhetetlen volt számára mély, gyakorló Zen buddhista vallása és az a tény, hogy profittermeléssel és üzleti mesterkedéssel foglalkozik folyamatosan.

Second Act

Míg a biográfia maga nem köti magát szorosan a Steve Jobs életére vonatkozó szigorú kettős felosztáshoz, mellyel a többség a karrierjét jellemzi – mégis mélyére hatol annak az időszaknak, melyet Jobs a Pixarral töltött. Ebben a periódusban Jobs valahogy úgy tűnik, mint egy furcsán sikerült Walt Disney, aki ugyan nem rendelkezik olyan jelentős kreatív ráhatással, mint előde, mégis sok jellemvonásban osztoznak.

Mialatt elfelezte idejét a NeXT és a Pixar között, Jobs-ban lassan ébredezni kezdett egy új tehetség, mely hagyta, hogy a stúdiók fejei, John Lasseter és Ed Catmull kivegyék a kezéből a mindennapos irányítást, az alkotó munka feletti állandó kreatív felügyeletet, s ő ehelyett inkább a háttérben tevékenykedő védnök, támogató szerepét vette fel.

Ez nagyon sokban hasonlít Disney karrierjének második szakaszához, amikor már a stúdió olyan nagyra nőtt, hogy nem volt képes többé teljes mértékben felügyelni minden egyes futó projektet és bíráskodni az alkotási folyamat valamennyi kérdésében. Ekkor a megfelelő emberek kiválasztása és a szervezés vált az elsődlegessé, így ismét ellenőrizhette Disney valamennyi munkáját az első perctől az utolsóig.

Míg a Disney Stúdiók egyre hatalmasabb kampuszt töltöttek meg, addig Walt sem hagyott fel azzal a megszállottsággal, hogy minden: a design, a konstrukció, sőt a stúdió falának színének és a napellenzők árnyalatának megválasztásáig az ablakokon, melyek esetlegesen több vagy kevesebb fényt juttatnak az animátorok művére, mindenben dönteni akart.

Megdöbbentően a hasonlít ez Jobs megszállottságára, mellyel a Pixar új kampusza épült. Egy olyan helyet kellett teremteni, ahol soha nem hiányozhat az inspiráció a kreativitásnak, s ha a tökéletes a cél, nincs, ami drága volna a megvalósításához, legyen szó alapanyagokról vagy nyersacél gerendákról, melyek csak így tisztán mutatják meg valódi, elemi szépségüket. Ráadásul mindez nem a hagyományos terjeszkedő komplexum formában, hanem tudatosan és elegánsan egy belső udvar köré felépítve, hogy az alkalmazottaknak is több lehetősége adódjon az interakcióra.

Jobs, mint megtudtuk alkalmazta volna ezt a módszert az Apple esetében is, amikor megtervezésre került az ún. spaceship (űrhajó) elnevezésű főhadiszállás, mely egy hatalmas épület komplexum egy kör alakú udvar körül.

Ez a design is jól illusztrálja elvét, mely a szemtől-szembe találkozásra épít: “megvan a kísértés bennünk, hogy ma, a hálózatok korában az gondoljuk, az ötleteket lehet fejleszteni emailben és iChat-en.” mondta Jobs. “Ez azonban őrültség. A kreativitás forrása a spontán találkozás, és a véletlenszerű vita. Belefutsz valaki, megkérdezed min dolgozik épp, majd azt feleled „wow” és hamarosan bevillan néhány elképzelés”. (Isaacson, 431)

Az időrendben, amikor Jobs visszatér az Apple-hoz, Isaacson nagy hangsúlyt fektet a felső körökben lezajló vitákra, melyek Gil Amelio vezérigazgatói beosztása körül forogtak. Ezeknek számos részlete széles körökben ismert, de ezekkel szemben érdekes részlet Jobs (akár vélt, akár valós)idegenkedése, attól, hogy az Apple fejeként térjen vissza. Még Amelio kikényszerített távozása után is.

Ez az idegenkedés mindenképpen érdekes, hiszen alátámasztja, hogy Jobs felismerte, minden bevethető tehetségére szüksége lesz ahhoz, hogy felélessze a céget, melyet 12 évvel ez előtt hátrahagyott. Talán saját képességeiben kételkedett, hogy ki tud-e húzni egy vállalatot egy ilyen mély válságból? A NeXT-nél szerzett tapasztalata minden bizonnyal megtanította már, hogyan kell az alapokról elindulni.

A dolgok itt válnak ködössé. Isaacson leír számos beszélgetést, melyeket Jobs folytatott barátaival, mentoraival, támogató csapattagjaival, mint Ed Woolarddal, s megkérdezte őket, talán csak, hogy meggyőzze magát, hogy ez vagy az helyes lépés volt-e.

A könyvben azonban semmi nem írja le az átváltozást, mely az egyszerűen jól tárgyaló emberből, olyan ideált csinált, aki mintha csak féreglyukakat fedezett volna fel a logikában, olyan sebességgel vált egyik pontról a másikra, akiből olyan vezérigazgató vált, hogy új korszakot nyitott az Apple történetében, s egyszersmind elhozta az egyediséget és a profitot.

Ez azonban egy igazán sajnálatos hiány, hiszen a Jobs személye iránt érdeklődők többségét nem hagyja hidegen a téma. Ez az átváltozás talán az egyik legmeglepőbb pálfordulás az üzleti élet történelmében, s mindmáig nem tudjuk miért és hogyan történt.

Az egyetlen nyom, aminek mentén elkezdhetünk gondolkodni, az Isaacson egy „személyesebb” típusú fejezetében kerül elő: ebben Jobs-szal éppen Jobs nappalijának padlóján ülve beszélgetnek iPoddal a fülükben.

A hallgatott zene elárulja: Jobs nem felejtette el kedvenceit, Dylan-t, a Beatles-t és más klasszikusokat. Mégis egy olyan embert mutat a kép, aki odafigyel arra is, hogy az idő rajta is alapos munkát végzett.

Jobs kettő előtte és utána összehasonlítást játszott le Isaacsonnal, egyet Glen Gould-től 1955-ből, majd egy másikat 1981-ből, éppen mielőtt meghalt volna. “Az első egy túláradó, fiatal, briliáns darab, gyors és kinyilatkoztatássszerű. A második kispórolt és kopár. Egy nagyon mély lelket érzünk, aki nagyon sok életen van túl. Mélyebb és bölcsebb” mondta Jobs. “Gould sokkal jobban szerette a későbbi változatot. Régebben jobban szerettem a korábbi, túláradó változatot. Most már azt is látom, hogy honnan jött.” (Isaacson, 413)

Valószínű azonban, hogy jobb példa volt ennél Joni Mitchell ‘Both Sides Now’-ja, melyből Jobs az 1969-eset és a 2000-est játszotta le.  Mind a két szám szövege egyezik, a tónus azonban teljesen más. A későbbi sokkal sötétebb, árnyaltabb. Tükrözi azt a patinát, ami csak évek által alatt rakódhat a lélekre. Hatalmas változás van a kettő között: egyszer egy megfigyelés, a világba való belefáradás koncepciója, másodszor egy olyan ember panasza, aki ezt már meg is tanulta és tapasztalta egy élet alatt.

Jobs reakciója a második verzióra: “Érdekes, ahogy az emberek öregszenek.” (Isaacson, 414)

Tipikusan jellemző Jobs-ra. Egy intuitív gondolkodó és showman, aki nem magyarázza meg mi, mit jelent, de a lehetséges választ megtalálhatjuk az összehasonlított zeneszámokban.

Úgy látszik Jobs éppen annyira két fázisra osztotta karrierjét, mint ahogy mi tesszük vele. Ezekben a számokban láthatta azt, amit az öregedés és a tapasztalat tett vele, átformálta a fiatal és merész képrombolót az intuitív gondolkodás hajlamával valakivé, aki képes hatékonyan működtetni egy óriási céget.

Nagyon valószínű, hogy soha nem fogjuk megtudni, hogyan történt pontosan a nagy változás, ám a bizonyítékok arra utalnak, hogy az életét végigkísérő rajongás a buddhizmus és a Zen gondolatai iránt katalizátorként működtek. Amit láthatunk, hogy Jobs bizonyos fokig tudatában volt a változásnak és elfogadta azt, lehetővé téve egy új korszak elérkeztét, mely az intenzív produktivitásról szól és arról, hogyan lett az Apple az, ami ma.

Egy érdemes olvasmány

Noha nem éppen egy mély technikai leírás arról, hogy az Apple hogyan és miáltal érte el sikereit s nem nyújt betekintést Jobs agyának mechanikájába, melyet olyan sokan reméltek, mégis sok minden érdemes dolog van a könyvben.

A leckék, melyeket Isaacson elbeszélője tanul Jobstól az életről, sokkal inkább inspirált gondolatoknak tűnnek, mint rossz imitációnak.

Senki nem akarja ilyenkor felidézni, hogyan zsarnokoskodott Jobs dolgozói és barátai felett, vagy hogyan tagadta meg életének egyes aspektusait, mint házasságon kívül született lányát.

Találhatunk azonban jócskán inspirációt abban, ahogy Jobs élete két felét kiegyensúlyozta. Személyisége két ellentétes pólusát összhangba hozta, s közben nagyszerű dolgokat hozott létre. A két harcoló fél végül közösen dolgozhatott valamin, ami mindkettőjüknek fontos.

A vágy a család után és a munka iránti elhivatottság-tudat, vagy a siker hajszolása, végül egy szenvedélyes teremteni képes emberben egyesült. Ezek a tulajdonságok nem csak létezni képesek egymás mellett, de ki is egészíthetik egymást, s így valami új és különleges születik.

Marad nagyon sok minden, amit nem tudunk Steve Jobs-ról Walter Isaacson könyve után, de ezekre még van idő. A szenvedély ereje, és a gondolat, hogy számunkra is van valahol egy „second act”, már ezek magukban olyan értékes gondolatok, hogy jó róluk olvasni.

A Steve Jobs by Walter Isaacson megvásárolható az iBooks-on és az Amazon-on.