Hellcats - 4 rész után

A mai napig nem tudnám megmondani, miért nézem még mindig a sorozatot. A történet nem nagy eresztés - tipikus CW tini dráma, a szereplők kimondottan egyéniségnek sem mondhatóak, ráadásul az egésznek olyan szájíze van, mintha a Glee pompom lányos kiadását nézném. Végülis erről van szó teljes mértékben.

A sorozat azonban minden epizódban mutat valamit, ami miatt egyszerűen nem tudom azt mondani rá, hogy oké, soha többet. A képernyőn keresztbe körbe-pörgő-forgó átvezető alak kifejezetten idegesítő volt már az első részben, és leszokniuk sem sikerült róla. Nagy párbeszédek nincsenek, különösebb poénok sem hangzanak el, ráadásul az egész olyan, mint a két órás rágógumi. Van valami íze, de azért valljuk be, nem az igazi.

És mégis, minden részben odatesznek valamit, ami miatt nem mond le róla az ember. Az eyecandy mellett, természetesen. A harmadik rész Star Trek utalása egyszerűen zseniális volt - a legjobb húzás eddig a készítőktől. Bár nem vagyok trekkie, de mosolyogtam, amikor előhozakodtak vele. A negyedik rész végén az open mic night keretein belül elhangzó záró dal pedig ismét megmutatta, hogy nem teljesen reménytelen a sorozat.

A másik nagy előnye, hogy nem kell hozzá agy. De tényleg. Nem kell gondolkodni, mi miért történik, mi állhat a dolgok mögött, vagy ilyen dolgok. Egyszerűen leül az ember, és 0 agyi tevékenység mellett ki tud kapcsolódni. És még a látvány is jó mellé. Nem hittem volna, hogy ezt mondom, de részemről jelenleg 7 ponton áll összesítésben a sorozat - és jobban tetszik, mint a csatorna másik újonca, a Nikita.