Tristania – Rubicon (2010)

2007 óta hosszú és alapos kivárás után végre megérkezett a hatodik Tristania album, mely az első darab az új énekesnővel, Mariangela Demurtas-val együttműködve. A régi rajongóknak minden bizonnyal azonnal szemet szúr, hogy nem csak egy változás történt a Tristania fedélzetén. 

Mortren Veland kiválása óta egyre több tűnik el az alapító tagok közül. Vibeke Stene éppen régi álmát valósítja meg és ének-zenét tanít, Osten Bergoy hirtelenjében kétszeresen is apuka lett, míg az egykori dobos súlyos térdsérülése miatt képtelen folytatni a fellépéseket. Emellett ráadásul Einar Moen is egyre inkább háttérbe vonul. A remete életmódot folytató zeneszerző már jó ideje nem kíséri együttesét turnézni, sőt immár az Angst im Wald stúdióban készült promó fotózáson sem jelent meg.

A látszólagos széthullás ellenére viszont a banda nem adta fel. Újból szerződést kötött a hosszú ideig hanyagolt, méltán nagyhírű Napalmmal. Majd miután mindkét fél kölcsönösen biztosította egymást, az újbóli együttműködés feletti hallatlan örömről, megkezdődtek a meglehetősen sok időt igénylő stúdiómunkák, melyek a szemmel láthatóan belefeccölt óriási energia ellenére sem hozták meg az elvárható színvonalat.

De nézzünk először inkább szembe az albummal magával. A borítóról nem más nézeget ránk vissza, mint az újdonant bájos énekesnő Mariangela Demurtas, akiről érdemes tudni, hogy nem mellesleg szicíliai importként került a bandába nem sokkal ezelőtt. Ez azon egyszerű oknál fogva lényeges, hogy a hölgyeménynek gyakorta több, mint érdekesen sikerül hangsúlyozni az ángolt, ami ha magában nem is baj, mégis érdekes összhangot ad Kjetil jellegzetesen nordikus akcentusával. Visszatérve a külcsínre, igazán hatásos. Talán kicsit szebb is a kelleténél: jobban járnánk, ha Mary énekelni tudna!

A nyitó opusz, The Year of The Rat máris egy torz remek. Egyfelől benne van minden receptre, ami egy populáris gót trekknek kell, mégsem igazán üt szíven. A pörgős, kapkodó dallamot végig Mariangela hangja lovagolja meg, ám a hölgyemény sokkal inkább nyög, sóhajt, szuszog, mintsem, hogy tisztességesen levegőhöz jutna. A dal ehhez képest kislemezre került, sőt videó klip forgatódott belőle. Ez utóbbi hol kimondottan jól összeállított hangulatos képeket, hol pedig Mariangelát variálja, aki ez alkalomból legszebbik cigány/spanyol kiegészítőivel ékítette magát. Mellesleg az együttes egy másodpercet nem kap a filmből, ami mégiscsak egy pöppet szokatlan!

A Protection már egy fokkal komolyabb próbálkozás, de sajnos a dal működő része sem más, mint egy korábban már elsütött dallam átvariálása. A Patriot Game pedig már mindenhogy hangzik, csak nem Tristania vagy metál módra. Sokkal inkább egy nagyon tempós, szűk, de heves érzelmi skálát felvonultató goth-rocker szám. A The Passing egyike viszont a leglassabb daraboknak, melynek egésze ugyan gyorsan feledhető mégis egy kimondottan szép hegedűszóló jut Pete Johansen mesternek.

Különös triót alkotnak az igazán fürgére sikerült nóták. A Patriot Game energiája visszaköszön a profán realitást misztifikáló The Emerad Piperen, mely a koncertek egyik leendő gyöngye. Csakúgy, mint a kissé kilógó bónusz trekk, a Caprice. Ennek gyengéje, hogy fájdalmasan sablonos és rettentően fülbemászó, alapritmusa helyben ülve is csápolásra indít, sőt egyes híresztelések szerint még a finn rádióadók is játsszák…

Túlpörgetett kísérlet a Magical Fix, melyen Kjetil baritonja dominál, ám éneklés helyett megáll félúton valami recitatív és rap előadásmód között. A dalhoz beépülő idegen, újító elemeket pedig egyértelműen nem a megfelelő műfajból rángatták elő.

Viszont, hogy jót is mondjak. Mariangela altja két trekk erejéig mégis méltóztatik együtt működni Kjetillel és Andersszel. A Sirens az élet unalmas monotóniáját elsíró művészet dalaként megfelelő atmoszférában tárul fel, míg a Vultures refrénje remekbeszabva illene bármely haszonleső halálmadár alakjához.

Végeredményében azonban mégiscsak kiszerettem egy korábbi nagy idolból. Tudom, sokan vannak, akik a Nightwishnál és most a Tristaniánál is ünneplik a jéghideg szoprán hang eltűnését, számomra azonban a pátosz nem elválasztható a gótikusságtól. Erre pedig a jóval gyengébb teljesítményű, ám sokkal jobban popularizálható énekesnők nem képesek. Így bizony csak egy gyenge 10/6…