Therion – Sitra Ahra (2010)

1986. óta majd minden Therion megjelenés korszakalkotó hatású. A szimfonikus elemeket deathes hatással vegyítő banda vezéregyinésge, Christopher Johnsson mindmáig a modern metál egyik úttörő egyénisége. A Celtic Frost To Mega Therion albumáról elnevezett csapat a korai acélos hangzás óta hosszú utat futott be. A legutoljára megjelent négy albumból tömörülő kvadrológiában is megfigyelhető az állandó dinamikus változás tendenciája.

Bár a Sitra Ahra anyagát már korábban az ikerlemezek vagyis a Sirius B/Lemuria érájában elkezdték írni, mégis mostanra vált teljes egésszé. Ebből az időszakból való darab például a három részre osztott Kali Yuga, mely egységbe fűzi a monumentális négy lemezt. Noha az együttes története során a legénység javarésze kicsérőlödött, ez nem látszik meg a permanensen magas nívón. Nemcsak a Nuclear Blast által biztosított profi stúdiómunka, de Waldemar Sorychta(Tristania, Revamp stb.) segedelme is nyomot hagyott a minőségen.

A hosszas huzavona után végül a Therionnál lehorgonyzó Snowy Shawt emelném ki elsőként, aki immár  második  alkalommal járul hozzá energikus dallamaival Johnsson projektjeihez. Hasonlóképp erős hatású újonc Thomas Vikström is, aki a Candlemass szégyenkorszaka után a Therionban végre virágba borulhatott. Az Aesma Daeva produkcióiban még inkább jellegtelen reszkető hangjáról megjegyezhető Lori Lewis is sokat fejlődött a jelentősen ingergazadagabb környezetben, így immár valódi egyéniséggel rendelkező énekesnőként tartható számon. Szintén érdekes adalék Grizzly Pahlsson, basszusgitáros és Johan Koleberg dobos csatlakozása. A jelentős változások miatt ugyan joggal aggódhattunk várható ugrásszerű különbségek miatt, mégis úgy tűnik Johnsson alaposan megválogatja kollégáit. Gyakorlatilag a megvalósítás nem hagy kivánni valót maga után.

A lemezzel először ismerkedve azonnal ráismerhetünk a messzemenően precíz munka sajátosságaira. A dalok éreztetik szerkesztettségüket, nem is esik jól más sorrendben hallgatni őket (fene az ABC rendhez makacsul ragaszkodó mp3-lejátszókba…) így alakul ki a Sitra Ahra gigantikus egysége.

A felvezető és címadó opusz sokban jellemzi a következő darabokat. Nem amolyan buszon bólogatós muzsika csendül fel, a nyitány első hangjától az utolsó zörejig minden egy hatalmas intellektuális befogadót igénylő remek. Johnsson (szokásáshoz híven?) megdolgoztatja a hallgatót is merész átvezetéseivel.

A kísértetiesen, kissé filmzenei lendülettel rendelkező címadó dal kórusa könnyen megmarad az ember fejében. A szimfonikus elemek túlsúlya a korábbi harmóniával szemben immár egyértelmű. Sok kritikus az új dominanciát a The Miskolc Experience utórezgéseinek számlájára írja, hiszen itt Johnsson végre megtapasztalhatta hogyan szólnak teljes életszerű pompájukban dalai.

A következő Kings of Edom szavakkal nehezen körülírható darab. Goethe-t idézve én meg sem próbálkozok vele: „A zenéről írni olyan, mint táncolni az építészetre!”.

Az Unguentum Sabbati esetében érdekes mód kétszer is sajátos deja vu-m támadt. Egy pillanatig mintha Pink Floyd Echoes-t hallanék vagy az a néhány dallam az Operaház Fantomjára emlékeztetve csapja be a fülem? Mindegy, itt végre szaladgál és futkározik a libabőr a gazdag szólamokból építkező felelgetős formától és a bombasztikus erejű férfiénektől.

Eztán egy igazi gyöngyszem következik, Land of Canaan. A csaknem 11 perces darab a keleti kultúrák sorának evokálásával végig fenntartja a tökéletes szerkesztettség érzetét. Tulajdonképpen a műfaji virtouzitást prezentáló miniatűr operaként brillérozik Johnsson szerzeménye. Folkosabb hatásokat, népies jelleget és egy zseniális férfikórust vonultat fel eztán a kelta érzületű Hellequin.

Aztán kisebb klisé. Nekem már egy cseppet sok a 2012-es esztendő emlegetéséből, de ezen a szinten megengedhetünk némi elcsépeltséget. Az egekben örvénylő női kórus ezúttal kellő aláfestést nyújt az amúgy csak gyermekijesztgetésre alkalmas mumus dátumhoz. Az összhatás kicsit mintha a korábbi 90-es évekbeli Theriont idézné.

Amolyan örömzenélés történik a Cú Chulainn esetében, ám korántsem hiányzik az ezúttal végre hiteles pátosz sem. A lélekkel teli ünnepélyesség ugyan kiszámíthatónak hat, a vidám szóló és a pozitív kicsengése megléte azonban jól esik a sok pokolfekete, ádáz muzsika fogyasztása helyett változatosságként.

Kicsit kilóg a lóláb a Kali Yuga Part III esetében. Valahogy úgy tűnik ezt még a Sirius B döngölése mellé szerkesztették, de az amúgy kissé fémszegény korongon nem árt meg a lágyan bongó szinti mellé az indulatos férfi lead. A The Shells Are Open viszont nem hagyott bennem mély nyomot. Valószínűleg ilyenkorra fáradok el rendszerint a csaknem másfél órás remek hallgatásában, így néhány minőségi gregorián emlékű hatáson, és egy erős férfi ill. vegyes kóruson kívül semmi nem maradt az emlékeimben. Aztán jön egy kétésfél perces frissítő. A Din alaposan felrázza a lankadó figyelmet némi blackes blastbeat, hörgés, darálás, power metálos trükkök segítségével.

Befejezésül a Children Of Stone: After The Inquisition, a záróaktus. Amikor már nem hittem volna, hogy kórussal még nem sütött el Johnsson minden poént stílszerűen még előkeveredik egy gyermekkórus (kalapemelés). Összefoglalásul még egy mondatban szeretném dícsérni a Sitra Ahra kimunkáltságát komplexitását és változatosságát, ugyanis a szórakoztatásról és katarzisról kóristák tömege mellett fuvolások, hegedű, cselló, csemballó, orgona és egyéb szimfonikus nyalánkságok gondoskodnak, míg maga az alkotó a black metál vadságát, a death műfaj mélységeit és a gótika magasságait egyesíti egy szimfonikus elemekkel sűrűn átszőtt modern alapon. Ha nem is az idei év úttörő nagysága, de az év albuma címre mindenképpen jelölt, 10/9.6.