Shadowgarden – Ashen (2010)

A Shadowgarden neve mellett szinte kötelező jelleggel kell először is említést tennem a Draconianról, a két banda között ugyanis puszta elméleti különbség van. A Shadowgarden először Andreas Hindenaas és Johan Ericson mellékprojektje volt a 90-es évek végén. Zenei termelésükkel hiába vonultak stúdióba, a Draconian preferált helyzete miatt az anyag csaknem évtizedekig a polcon porosodott. A hosszas érlelés eredménye azonban nem holmi gyenge, torz kacs, hanem egy erős érdemes mellékhajtása az eredeti munkáknak.

Szemet szúr, hogy nem csak a két alapító tag, de gyakorlatilag a Shadowgarden teljes legénysége megegyezik a Draconiannal. Mire fel akkor a más elnevezés? Nagyon egyszerű. Sok együttesnél méltatlankodnak a rajongók, hogy az énekesnő csere vagy stílusváltás után, hogy ugyanmár cseréljék le a nevüket, mert méltatlanok a korábbi mesterremekekhez. Hát ez itt megtörtént mindenféle huzavona nélkül. Látszólag önként és (oh, de még hogy!) dalolva belátták, hogy ez bizony egyáltalán nem passzolna bele a Draconian diszkográfiájába.

A hatások itt sem mások, hiszen senki nem képes igazán kibújni a bőréből (szerintem). Mégsem önkópia vagy az eddigiek szánalmas paródiája. A Draconian mélységeivel szemben egy jóval könnyedebb hangzás áll az Ashen középpontjában. Death metál helyett is egy kevésbé kliséisztikus gót játék a főcsapás. Ha meg kéne jelölnöm, hogy szerény véleményem szerint mely elemek befolyásolták Ericsont, akkor első helyen említeném a Paradise Lost és a My Dying Bride nevét, de nem maradna le a felsorolásból a Poisonblack és a Sentenced sem. Ami viszont meglepő, hogy a lemez maga rádióbarát, szinte mainstream elemeket is felfedezni vélek a sorok közt, egyszerűen hallgattatja magát. Ez már nem rossz pont. Alapvetően nem tör össze semmiféle konvenciót, mégsem esik hasra a gótikus zenék legtöbb buktatóján. De ha az odavezető út nem is egyezik, attól még az eredmény ugyanaz: túlfűtött bánat és ripityomra tört szívek. Erős dekadens romantika variálódik sötétebb és lágyabb textúrákkal. Mégis kimarad a plasztikpátoszban fetrengő depresszióban megdicsőül plázagót életérzés. Az egységben hullámzó zene lendületkitörései egy valódi és hiteles tragikus románcon utaztatnak keresztül, melyben lágy szeszéllyel elegyednek a gyengédség és bombasztikus dinamika komponensei. Sehol semmi kínosan szimfonikus máz, hadd szaggasson a riffelés!

Az album kezdése több mint erős. Korántsem a borító finomkodó, szürkés szecessziós törékenysége nyit. Elsőre kísértetzajok és akusztikus gitár fogadnak, majd berobban a Draconianból ismeretes technikásan súlyos szentencia. A Shadowplay igazán találó elnevezés, hiszen valóban mintha az „Árnyékkert” sötétsége elevenedne tempós, vad szédítő táncra. Kellemes villantás az érdeklődés felkeltésére.

A folytatás sem gyengébb. A Last Summer már érzés világában is teret ad a bővebb kibontakozásnak. Ismerkedhetünk Ericson hangjával, melyet eddig csak ritkán hallottunk tartósan tisztán. Egyszerre képzett és mégis átitatottan közvetíti a kútmély belső szenvedést.

A harmadik opusz, With Love and A Bullet címmel abszolút favorit nálam. Talán sokaknak elég már abból az asszociációs társításból, hogy a gótikus szerzemények természetüknél fogva igénylik a női hangot. Szerintem itt tökéletesen ráéreztek a lemez etéren kialakuló meztelenségre, hiszen az album egészén ugyan mellőzik Lisa Johansson tehetségét, legfeljebb vokálokat énekel néhány refrénnél, kivétel ezt a számot. Itt a megszokott mélyen egyedi Lisa Johansson hang áll a középpontban, noha új oldaláról mutatkozik be. A dinamizmus helyenként inkább gót-rocker jellegű, mintsem metálos, de roppant kellemes. Lisa ismét nem hangoskodik, takarékon nordikus fagyossággal bánik az érzelmekkel, hagyva, hogy a vadulást a gitárok adják alá.

Nem sokkal ezután a Sorrow’s Kitchen következik, mint az egyik legfülbemászóbb darab az ínyenceknek válogatott bonbonos doboz kínálatából. A kissé rekedtes férfiének szövegét végig szépen érthető angolsággal adja elő, ennek köszönhetően ahhoz is eljut, aki nem feltétlen bújja teljes füleléssel a versezetet, mely szerelmes könyörgése a dallammal együtt mély katartikus élmény lehet.

Kellemes lüktetéssel csordogáló nóta a 1:40 AM is, noha ezúttal a pörgés nagyobb varázzsal bír, mint az érzelmi töltet. A refrén könnyen megmozgatja az óvatlan hallgatót, mellékhatásként szolid bólogatás, dobolászás léphet fel!

A mélységben őrlődő alap sztratoszférában repkedő ellentéte, a billentyűs és Lisa vokáljai teszik érdekessé a Murky Waters c. trekket. Az insztrumentalitásnak engedett nagyobb tér az érzelmek kibontakozását teszi lehetővé. (sőt, talán csak engem, de férfiének helyenként kísértetiesen idézi a Tiamat világát). A nívó hálistennek nem zuhan meg a korong végén sem. Sőt kisebb fricskaként felbukkan a Slowmotion Apocalypse alatt egy csepp igazi hörgés, így Lisa helyett Ericson hangját kapjuk meg egy nagyon erősen Draconian/death jellegű dalban.

Összességében amolyan csemegének való „könnyű” hallgatnivaló. Szó nincs negyed órás balladákról. A 10 darabos kollekció összideje is csak 42 perc, így nem fárasztó, sőt vészesen komoly emésztést sem igényel a tartalom. Egyszerű, tisztán megfogott hangulatok, igényes tálalásban. Noha a világot nem váltják meg ezzel sem, mégis remélem, rajtam kívül akad olyan, akinek okoz néhány kellemes percet az Ashen.