Scar Symmetry - The Unseen Empire (2011)

Amikor Christian Alvestam a 2008-as Holographic Universe című album után kivált a bandából, a nagy csalódottság mellett szinte biztos voltam benne, hogy a Scar Symmetry soha nem lesz a régi. Sajnos a gyanúm a kötvekező évben be is igazolódott, 2009-ben két új énekessel, valamint egy új albummal örvendeztetett meg a banda mindenkit. A fogadtatás nem volt egyhangú, nekem személy szerint a mai napig borsódzik a hátam a Dark Matter Dimensions jó néhány dalától. Nem is beszélve a videóklippekben látott képi jelenségektől...

Alapvetően nem lett olyan rossz az az album sem, de 2-3 daltól eltekintve valahogy nem állt össze sehogysem. Hiányzott belőle valami... vagy valaki. Nem értettem (illetve érthető, csak nonszensz), hogy miért kellett a Christian-era hangzását követni. Alvestam kimagasló énektudása, valamint a tény, hogy két énekessel kellett pótolniuk, egyértelművé tette, hogy a Scar Symmetry-nek váltania kell. Ezt többé-kevésbé hallhattuk is a Dark Matter Dimensions-ben, és talán pont ezek voltak azok a dalok, amik sehogy sem akartak jól összeállni. 

Félre ne értsen senki, Lars Palmwvist és Roberth Karlsson jó énekesek, és mindenképp tiszteletet érdemelnek, hogy elég bátorságot éreztek magukban ahhoz, hogy Christian helyére lépjenek. A megmaradt népes rajongótábort látva pedig igazolódott, hogy van helyük a zenekarban, de sokan, köztük én is, Christian-t, és az ő stílusát preferáljuk. De el kell fogadnunk, hogy annak a korszaknak vége. Térjünk is vissza a The Unseen Empire-höz.

Mint elkezdtem kifejteni, szakítani kellett az előző kor meghatározó stílusaival, hiszem hosszútávon csak másodosztályú majmolás lett volna. Úgy tűnik, ez nem csak nekem futott át az agyamon, ugyanis lényeges eltérések figyelhetőek meg az utolsó két album között - a kérdés persze az, hogy ezek mennyire előnyösek, illetve mennyire emészthetőek.

Már a kezdés is érdekes. Igen, így is el lehet érni, hogy a hallgató felhúzza a szemöldökét az első másodpercektől: magamban még talán el is engedtem egy "hát ez meg mi a #&@*?!"-t, amikor  nem kis amerikai tucatmetálos hangzással elkezdődött a The Anomaly. Mintha egy olyan bandát hallanánk, akikben még van tartalék, csak nem jön elő - azért új felállás ide vagy oda, ezt mégsem kéne... De közel 20 másodperc után már érkezik a megváltás egy sokkal méltóbb téma formájában, majd innentől a színvonal is emelkedik. Még Roberth helyenként majombőgésre emlékeztető hangja sem idegesítő annyira, mint korábban, már esküszöm, tetszik is. És akkor jön a refrén, a tiszta vokállal - ismét ugyanaz az érzés, hogy hirtelen valami tingli-tanglibb banda próbálkozna pár komolyabb témával. Szóval szemöldök továbbra is felhúzva... És akkor megint egy komolyabb szóló. Komolyan, szórakoznak az emberrel?

Miután kellően fortyog bennünk a "hát már megint mivel büntetsz" érzés, elkezdődik az Illuminoid Dream Sequence. Nekem kifejezetten tetszett a kezdés, ismét sikerült visszazökkenni a megszokott asztalon dobolós, headbangelős állapotba. Lars most nagyon jól énekel, sokkal profibbnak hat, mint a nyitó dalban, valamit Roberth része is sokkal összerakottabb. A gitárjáték tovább emeli a hangulatot, az alaptéma pedig tökéletesen beleránt a címben említett illuminált álomba. Azt kell mondjam, már ott tartok, hogy elismeréssel bólogatok. Bár előkerül néhány régebbről ismerős riff, de alapvetően egy újabb irányzatot képviselő dallal van dolgunk, melyet nagyon jól raktak össze. Bár a vége kicsit fura, de összességében jó.

Következik az Extinction Mantra, melynek eleje leginkább egy gitárra átszerelt török furulya dallamra emlékeztet, ami még sokadik hallgatásra is fura. De kellemesen fura, főleg, amikor a többi hangszer is belép, valamint megérkezik a hörgős ének. Mindezek ellenére ismét jelentkezik a korábban említett hiányérzet: egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mi hiányzik. Az mindenesetre zavaró, ahogy a lassabb, lírikusabb részeket keverik a prögős, zúzós témákkal. Valahogy nem tudom elkapni a dal hangulatát teljesen, még sokadik hallgatásra sem.

Seers of the Eschaton: fura, prögősebb, zúzósabb kezdés, majd a (kezdő) death metal bandákra jellemző agyatlan dobszétverős-gitárkínzós témák - utána pedig egy 180°-os fordulattal technikás, dallamos, profikhoz illő dallamok. És megint a "hát ez most mégis mi?!" érzés. A dal mellett szóljon, hogy Lars részeit nagyon jól összerakták és eltalálták. Talán az egyik legjobb szóló éneke, amit produkált eddig a Scar Symmetry berkeiben. A félidő után kezdődő gitárjáték pedig, nos, Jeff Haley-nek volt annak idején egy Whily My Guitar Gently Weeps című slágere - egyből beugrott (ezt dolgozta fel mostanában Carlos Santana). És igen, hirtelen megjön az ihlet: ez hiányzott eddig! A technika, a tudás, az a különbség, ami kiemeli a tucat, minden bokorban növő melodeath projektek közül. Kár, hogy közben van egy-két éneklős rész...

Az ötödik, "vízválasztó" dal a Dominion Agenda. Azért mondom, hogy vízválasztó, mert általában egy album a fele után vagy pokolian hallgathatatlan lesz, vagy valami csoda folytán még jobb, mint az első fele. És igazából úgy gondolom, hogy ezzel kellett volna kezdeni az egész korongot: remekül megmutatja, hogy mit tud a banda. Így kicsit megkésett zászlóshajó érzetet nyújt, amolyan felmentősereg. Bár kétségkívül jó erősítés, csak vigyázni kell, hogyan használják fel az új erőforrásokat - ami jelen esetben a hallgató visszatérő hite a bandában, valamint az egyre prozitívabb hozzáálllás. Azt hiszem kijelenthető, hogy ez az album legjobb dala.

Most, hogy új erőre kaptunk, ugorjunk neki a folytatásnak: következzen az Astronomicon. A kezdő gitártéma az akkusztikus kísérettel zseniális, majd a felpörgetés sem viszi el a rossz oldalra. Korábban már kiakadtam, hogy miért kell a lassabb témákat annyira lhetetlenül és összekötés nélkül a zúzósabb részek mellé csapni - nos, itt sikerült megoldani ezt a hibát, a refrén rész pedig zseniális. Kezdem úgy érezni, hogy az album végére tényleg összeállt minden a srácoknál, és megtalálták azt az utat, amelyet követve új területeket hódíthatnak meg. Az előző dallal együtt tökéletesen ráhangolnak a melodeath sokak által nehezen emésztett elemeinek kavalkádjára, amit nem hittem, hogy valaha is elérnek. Bár a lezárás megint érdekes.

És ezzel elrkezünk a Rise of the Reptile Regime-hez, azaz a Hüllő Rezsim felemelkedéséhez. És most bánom, hogy még metal dalok esetén is képes vagyok érteni a szöveget. Nem tudom, de valahogy már az elején ellenszenvet kelt a szöveg, de ha igyekszem nem fordítani fejben, máris rokonszenvesnek találom a dalt. A közösen énekelt részek dinamikája pedig külön pontot érdemel, Lars magas éneklésével együtt, valamint az azutáni gitárjátékról már ne is beszéljünk. Komolyan kezdem elhinni, hogy a Dominion Agenda tényleg meghozta a várva várt megváltást.

Nem hagy cserben a The Draconian Arrival sem, mely ismét egy kellemes gitárjátékkal kezd - mintha éreznék, hogy az embereknek kell idő, hogy elkapják a zenéjük hangulatát. Tudatosan kivárnak az első énekelt sorokkal, ezzel ismét a teljesen tudatosan összerakott zene érzetét nyujtják, és esküszöm, már legalább 15 perce nem gondoltam arra, hogy "ez is sokkal jobb lenne, ha Christian énekelne...". Végre nem érzem azt, hogy kettejük Dragon Ball szerű fúziók sikertelen sorozatával akarna Alvestam-má változni. Ez pedig határozottan pozitív.

Már ott tartok, hogy órákig képes lennék hallgatni, ám ezzel elékezünk a záró dalhoz, mely az Alpha és Omega címet kapta - a Kezdet és a Vég. Egész találó lett a cím, ugyanis az a pont, amikor meggyőzhettek volna, hogy igenis összeszedték magukat (többnyire), és előálltak egy új, összeszedett Scar Symmetry-vel, itt lett volna. Azonban előjön megint az album elejei összevisszaság, a jól eltalált részek és a szemöldökhuzogatós betétek keverése, és jön a csalódás, a katarzis pedig elmarad...

Összességében tehát nem lett annyira rossz a The Unseen Empire, mint ahogy azt vártam. Sőt, az előzetes várakozásokat sikerült felülmúlniuk, még ha csak 4 dallal is a kilencből. Ha rögtön előrukkolnak ezzel, mondjuk egy EP-n, sokan másként fogadták volna az új felállást... Véleményem szerint jobb, mint egy átlag, tucat melodeath korong, de sajnos még mindig a régiek árnyékában kullog - bár már lassan kikandikál mögülük.

Részemről egy 6 pontot kap a 10-es skálán, és magamon is meglepődök, de várom a következő albumot. Úgy érzem, megérdemelnek még egy további esélyt.