Katra – Out of The Ashes (2010)

Az idei év meghozta a Katra név számára a régen várt harmadik nagylemezt. Noha azt mondom harmadik, mégis helyesebb volna elsőként kezelni a korongot, ugyanis Katra maga az énekesnő. Az előző két kiadvány, mely a neve alatt jelent meg többé-kevésbé állítólag az ő keze munkáját dicsérte. A mostanra együtessé duzzadt projekt azonban megtartotta az énekes nevét, számomra rejtély, hogy miért. Talán az amúgy roppant érdekes esztétikájú külsővel megáldott Katra köré építenék az egyéni kultuszt, vagy csak a hölgyike egója nyomja el a banda tagjait?

Aztán egy pillantás a borítóra. A lángok, fények mindig is jól mutattak csomagolásként, főleg, ha egy ilyen nőszemélyt ölelnek körül. Természetesen a hastáncos ancúg Katrát rejti. Noha az efféle lenge öltözet valójában roppant szokatlan a finneknél (még jelmezként is), mondhatjuk azt hiszem az amúgy Lisa Middlehauvenre (ex-Xandria) valamiért nagyon hajazó kicsattanó vörös fürtű énekesnő jól mutat.

Más kérdés viszont maga a lemez. Hiába lobogtathatnak a gitárosok például oly’ elegáns önéletrajzot, melyben a releváns szakmai tapasztalat a szintén finn illetőségű Nocturnból származik, mégis meglehetősen gyengén muzsikálnak. Nem csak a zene egészében sántít a harmónia, de kettejük együttműködése sem felhőtlen. Ez már a megelezőző Beast Within korongon is érzékelhető gond volt.

Más lapra tartozik Katra hangja. Ilyenkor szoktam úgy érezni, hogy én biza félő, már semmi újat nem hallok életemben. Noha a Napalm Records alapvetően kedvezni szokott a mainstreamként eladható tömegcikkekkel szemben a kissé érdekesebb egyéniséggel megáldott előadóknak, most mégis leszerződtette Katrát. A változás ugyan óriási a Beast Within éra óta, de nem feltétlen pozitív irányba. Annyi jót tudok csak elmondani az esetről, hogy legalább az operás hangzás erőltetésével felhagytak. Sőt valójában az élvonal dívái közül egyet se majmol, de az átütő varázs is hibádzik belőle. Valahol a Xandriában daloló hasonmásához, valamint az Atargatisban domborító Stephanie Luzie kategóriájához sorolnám kaliberben.

A halálunalmas klisék azonban nem merülnek ki egy közepesen tehetséges énekesnőben, némi műmagasztban és az időközönként felzúgó szaggatott riffekben. (Mirror) Agyonig csépelt fogások  alkotják szinte teljes egészében az album első harmadát és az Anthem c. számot. Nem kevésbé sikerületlen a balladaibbra komponált Envy katarzis mentes érzelmeskedése. A dominánsra szabott fülbecsorgó ének és a túl halkan megszólaló háttér egyetlen felejthetetlen másodperccel sem örvendeztet meg.

A korong vége felé van ugyan néhány betonozós kísérlet (Hide and Seek sokadik refrénje). Sőt, csilivili szólózás is van ám, meg trükkösen recsegő vokál effektek! Jajj, ne már… Éppen az ilyesmik miatt vagyok kiábrándulva a gótikus metál lassan minden művelőjéből. Bevett formalitás. Műpátosz vagy még amolyan se, plasztikgitáros keménykedés és közepes tehetségű, ám bájos pofikájú leányzók, akik az imázs szolgáltatásával egyszersmind a kiadás jövedelmezőségét is garantálják. Hallgatását javaslom mindazoknak, akik a Sirenia, Atargatis, Darkwell,Ebony Ark muzsikáját is kétpofára fogyasztották, de lehet, hogy az Indica kedvelői is találnak maguknak csemegézni valót az Out Of The Ashes korongján.