Dash Berlin - #musicislife (2012)

Három év telt el azóta, hogy Dash Berlin első lemezével berobbant a köztudatba. A progresszív-trance-et játszó DJ rövid idő alatt a listák élére tört, és azóta is az egyik legnépszerűbb producer a trance fanatikusok körében. A holland lemezlovasokra amúgy is jellemző, hogy a popularitást hajlandóak feláldozni, és cserébe olyan munkákat kapunk tőlük, amelyek ugyan szűkebb közönséget mozgatnak meg, de hallani, érezni lehet rajtuk, hogy komoly befektetett munka van mögöttük. És nem csak önmaguk szórakoztatására, de elsősorban a rajongóknak készülnek.

Ez pedig élesen elválasztja őket a tengeren túlon működő, populárisabb irányt megcélzó társaiktól. Nem az MTV-n naponta 42 alkalommal ismételt "sztárokkal" dolgoznak együtt, csak azért, hogy még nagyobb közönséget érjenek el - helyette olyan énekesek szólalnak meg a dalokban, akik bármikor kiállnak a színpadra, vagy épp egy akusztikus gitár társaságában is előadják a dalokat. Anélkül, hogy mindenféle utómunkát végeznének a hangjukon (erről majd egy másik cikkben lesz bővebben szó).

Nincs ez másként a #musicislife esetén sem, amelynek címét a Twitteren népszerűvé vált hashtag adta. Néhány dalt már korábban is hallhattunk, mint például a Jonathan Mendelsohn vokáljával kísért Better Half of Me és World Falls Apart, de nem maradt le az ATB-vel közösen készített Apollo Road sem. Természetesen női énekesekből sincs hiány: Emma Hewitt mellett Sarah Howells, Kate Walsh, és az ír származású Shanokee hangja is felcsendül.

Igazi meglepetésként az albumot a State of Trance 550 partykon is játszott Dashup, a Man On The Skyfire zárja, mely a Cerf, Mitiska és Jaren triójával készített dal, valamint Shogun Skyfire-jének közös gyümölcse.

Ami engem igazán megfogott az albumban, az a zongora viszonylag intenzív használata - eredeti, akusztikus formájában. Mivel amúgy is az egyik kedvenc hangszerem, így elég könnyen sikerült az első pillanatoktól ráhangolódnom a zenére. A másik pozitívum, amit mindenképp kiemelnék, hogy a basszus, valamint a baseline egyszer sem kelti azt az érzést, mintha ütvefúróval lőnének százas szögeket az agyamba.

Nyilván, a műfajból adódóan használ olyan hangokat, amelyek elég pengeélen táncolnak a kellemes melódiát és az agydaráló zajt elválasztó határvonalon, de valahogy mindig sikerül "megállnia", mielőtt átesne a túloldalra. Ez pedig könnyen élvezhető, uplifting melódiákban testesült meg, amelyeket roppant könnyű élvezni - nem is beszélve arról, hogy az első pár perc után észrevettem, hogy jóval emelkedettebb a hangulatom, mint amikor elindultam reggel. Szerencsére - legalábbis azt hiszem - azért énekelgetni nem kezdtem el a metró közepén, de itthon minden további nélkül bele szoktam rondítani a produkcióba.

Az album "normál" változata mellett megjelent egy Extended Club Mix-eket tartalmazó korong is, amelyek egy kicsit még jobban felpörgetik a dalokat, bár nekem eredeti hangzásukkal majdnem mindegyik jobban tetszett. Inkább az volt a problémám, hogy például a Silence In Your Heart mennyire rövid. Az elejétől a végéig maximálisan élvezhető, de annyira rövid, hogy amikor vége van, rendesen hiányérzetem támad minden alkalommal. De semmi baj, mire van a replay gomb - de csak csínján, mert a #musicislife erősen koptatja.

Ha minden igaz, lesz még egy Limited Edition változata is az albumnak - ezt az eheti State of Trance-ben említette Jeffrey, de részleteket nem árult el.

Összességében elmondható, hogy a #musicislife - bár számomra egy kicsit kitérő a melodic death metalhoz képest - egy remek album. Nem egy tucat EDM, amelyből úton-útfélen találunk másik kettőt. Persze tudom, hogy ez furán hangzik, főleg tőlem, de ha valaki egy kicsit is nyitottabb, és félre tudja tenni az olyan jelentéktelen dolgokat, mint "de ez számítógéppel kevert zene", meg hasonló hülyeségek, nyugodtan adhat egy esélyt az albumnak. Szerintem nem fogja megbánni.

Illetve még valamit szeretnék hozzáfűzni, ha már ott tartunk, hogy nem épp tucat-EDM az album: Dash Berlin akusztikus változatban is létezik. Igen, eredetileg trance, de Jonathan Mednelsohn-nal együtt egy szál zongora kíséretében eljátszották a Better Half of Me-t.