Dark The Suns – Sleepwalking In A Nightmare(2010)

Amint láthatjuk megérkezett az új line-up. A Dark The Suns a tagcserék bejelentését egészen a friss korong megjelenéséig halogatotta. Mostanra azonban világossá vált, Juha helyét Antti Auhtola fogja betölteni. Valamint a dobkészlet is gazdát váltott, így a bőrök püföléséért immár Pekka Rinna az Argon és a Blindmann másodállású ritmusszekciósa felel.

Nem elhanyaglható holmi az új Dark The Suns lemez. Nagy kár, hogy ezúttal is hűségesek maradtak a Firebox kiadóhoz, így nagyon sok promóciós lehetőségtől elestek. Az anyag minősége alapján ezzel bizony bátran mehettek volna nevesebb helyekre is házalni, mégsem tették valami okból. Így azonban van a dolognak egy nagyon kellemes előnye: underground hangzás. Korántsem rendelkezik a stúdiómunka azzal a sterilitással, mint akár a Century Media vagy más mainstream kiadók termékei. Sokkal természetesebb és én személy szerint nem is bánom, hogy a csengő-bongó tisztaság helyett kicsit hallani az emberi kezet a zene folyamatában.

A kissé alattomosan, mondhatni előzetes bejelentés nélkül érkezett album viszont akár a pénzét is megéri. Magyarországon kizárólag netes utánrendeléssel kapható, nem kerül lemezboltokba, de a postaköltséget talán egyszer ki tudjuk nyögni, ha tényleg megfog az együttes mondanivalója.

Azt mindenképpen érdemes leszögezni előljáróban, hogy a Sleepwalking In A Nightmare nem egy desszert  típusú habkönnyű hallgatnivaló egy napfényes délutánra, derűs hajnali sétára. Már a vörös-fekete borító is valami kútmély érzést hordoz, és nem a kitörő örömről van szó. A lemez egy utazás az álmok titkos barlangjában, az ott lappangó érzelmekkel való elkeseredett küzdelem, a freudi elfojtódás lírai megszólalása. Egyszerre ötvöz néhány fülbemászó elemet, ezekkel a súlyos gondolatokkal, melyek konkrét képviselői a női hang és a vaskos riffelés.

A klasszikus metál alaphangszerei mellett gyakorta hallunk szimfonikus elemeket. A felvezető kör, az Insomnia már az álmok és ébrenlét misztikus koncepciójának elemeként fonódik az egységbe. Finoman disszonáns, melankolikus zongorapötyögtetés és vonós dallamok hangolnak rá végtelen lassúsággal a kellő lélekállapotra, melyet a korong egésze igényel. A szintén e céllal íródott narráció is hasonlóképpen tesz gondolatvilágunkkal, ha éppen hajlandóak vagyunk figyelmet szentelni neki.

Aztán végre a húrok közé csapunk. Középtempós szaggatott ritmusokkal, majd deathes hörgicsélős szövegezéssel és roppant lágy, angyali női énekkel robban be a Devoid The Sun, mely végig az ellentétek harmonikus hullámzásával építkezik. Kicsit erőszakosabb követője a kislemezes Wounded By Broken Dreams, melynek fő vonulatát egyértelműen az éteri magasságokban pengő dallamos szimfonikus elemek adják. Sőt az is kiderül, hogy Eliisa kemény éneklésre is képes, jóval mélyebben, mint előző fátyolos finom teljesítménye után várható volna. Számomra ebben a hangfekvésben etalonnak számító Jonna Enckell-re (The Project Hate MCMXCIX) a szó legpozitívbb értelmében hasonlít.

Rövid death-doom belassulás után a single kiadás másik remeke, az album fülbemászója: Don’t Fear The Sleep. Talán kijelenthető, hogy ez a legdinamikusabb dal a lemezen, fő motívuma a központi szerepet betöltő rekedtes férfihang és az ezt körbe-körbefonó női hang, mely hol egy refrén erejéig, hol néhány háttér vokállal támogatja párját úgy, hogy a zene sose essen a dallamtalanság fuldoklásába.

Kicsit ücsörgünk a sarokban depressziónk mélyén, majd érkezik a légies Walking With An Angel. Eliisa itt olyannyira édes fejhangokat énekel szívrepesztő dallamvölgyekkel és hegyekkel, hogy sok helyütt Liv Kristine hasonló jellegű profizmusa jut eszembe. Kicsit eztán hanyagolódnak a feminin jellegek. Az Into The Blind World refrénje is könnyen eltalál hallójárataink mélyre, majd ki se akar mászni onnan, nem mellesleg pedig gitáros-instrumentális szempontból nevezetes darab.

Majd még a zárást szeretném megemlíteni, mely hiába viseli a Requiem For a Dream címet mégsem feldolgozás semmilyen szinten. Dallamvilágában jól emlékeztet a tényre: még nem gabalyodtunk ki ránk csavarodott lepedőből, a rémálom még nem ereszt ilyen könnyen. Mikor azonban lecseng az utolsó dallam is a kellemetlen ébredések szájíze és az elkövetkező nap nyomaszottsága marad utána.

A Dark The Suns harmadik stúdiólemeze egy hallgatásra mindenképpen érdemes, noha korántsem vidámító zene. Most, hogy a tél hideg komorsága áll előttünk azt hiszem, ha más nem hát az időjárás szolgáltat majd némi okot a depresszívebb muzsikák előkotrására. A jellegzetesen nordikus, fagyos és méltóságteljes, kissé talán gótikus fűszerezés nálam 10/7.9-es értékelésre érdemes.