Cradle of Filth – Darkly Darkly Venus Aversa (2010)

Az 1991 óta töretlenül ténykedő Cradle of Filth vitathatatlanul a világ egyik legnagyobb hírnek örvendő angol heavy metál együttese. Ezutóbbi műfajmegjelölés könnyen lehet természetesen vitás, hiszen a korai szimfonikus hatásoktól zsongó death metált játszó együttes, mára a masszív black témákon túl haladva extrém-gótikus irányvonalban mozog. Mégsem lehet és Dani Filth kérésére ne is próbáljuk körülhatárolni mindenféle műfajok skatulyáival, maradjunk meg Dani kívánságának megfelelően a heavy metálos aposztrofálásnál.

Az aprócska kanyar után azonban térjünk rá a CoF kilencedik stúdió albumára, a Darkly Darkly Venus Aversa címmel megjelent korongra. A stílszerű november elseji  debüthöz eredetileg passzántos All Hallows Eve címet azonban végül a koncepció középpontjában szereplő Lilithre fókuszálva megváltoztatták. Apropó koncept. A 2008-as Goodspeed On The Devils Thunder kemény férfias jellege után egy sokkal nőiesebb irányt vett a szövegvilág. Az Ádám első feleségéből Samael, a bukott angyal nyálával keveredve démonná lett Lilith, ugyanis gyakori szimbóluma volt a korai feminista mozgalmaknak. Éva szőkeségével és szerény engedelmességével ellentétben, Lilith a bujaság és női szenvedély burgundi vörös hajkoronával áldott megtestesítője. Mindez persze a már megszokott módon óangol nyelven dekorálva, mitologikus szimbólumokba csomagolva Dani tollából, aki mint minden CoF dalszöveg szerzője ezúttal is Wordsworth irodalmi magasságaiban tör.

A CoF esetében természetesen szót kell ejteni a teátrális látványközpontú megjelenésről. Azt már bőven megszokhattuk, hogy az együttes nem spórol a pirotechnikával, sminkkel és művérrel. Most azonban valami egy kicsit furcsán jött össze. A Forgive Me Fathe I Have Sinned c. dalhoz forgatott klip ékes példa erre, csakúgy mint a promóciós fotók. Valahogy mióta Dani megtokásodott és egyre feljebb csúszik a homloka, azóta egy kicst mintha kevésbé állna neki jól a vámpír maskara. Az újfajta strasszal rakott arcmáz, ciánkék rúzzsal és elektromos sokkal belőtt frizurával talán annyira nem mutatós, mint a hajdani vérszívó imázs. Ugyanez mondható el a borítóról is. Itt kissé Tim Burton Halott mennyasszonya köszön épp vissza…

Zeneileg azonban egyre több jó mondható el a lemezről. A sokak által fujjpgással honorált Thornography irányvonal úgy látszik megbukott. Dani inkább alkalmazza a korábbi jól bevált elemeket. Az összhatás bár nem annyira átütő mégis a Damnation and a Day ill. Midian világára emlékeztet. A Nymphetamine volt talán a horzsoláson felnőtt közönség számára az utolsó igazi CoF album, most azonban a gyökerek visszatérése is megosztja a véleményeket. Egyértelműen kijelenthető, hogy a CoF roppant jól profitál a vitából. A Goodspeed On The Devils Thunder után mégis merész módon a már elsütött poénok előkotrását választották.

Miben is hasonlít elődjeihez a Darkly Darkly Venus Aversa? Először is az előző albumon vérfrisstíésként érkező dobos, Skaroupka jóvoltából visszatért az egészséges blackes alap. Sőt! Konkrétan az én fülemet az ötödik trekk környékén már megváltásként érte, amikor a The Persecution Song alatt végre először a lengyel származású újonc méltóztatott levenni a lábát a duplázóról. Mégis azt mondom, hogy a lendület szükséges a tisztes dinamizmus megtartásához, ha végül Skaroupka „blastbeat-mániája” nem fojtja a lemezt általánosan tomboló, hömpölygő monotóniába akkor minden a helyén.

A monotóniát ugyanis néhány gótos megmozdulás hivatott megtörni. Ilyen például az aránylag változatos The Persecution Song is, melyben kicsit mellőződnek az új dobos technikai bravúrjai. Ehhez hasonlóan lágyítja az összképet a Lilith Immaculate című dal is, melyet elsőként ingyenesen adtak közre, hogy az eljövendő lemezt népszerűsítsék. Szemet szúr itt még egy vagy két friss tag is. Elsőként például az amúgy kimondottan fotogén arcberendezésű szinti bűvölő hölgyemény érdemel említést, aki nem mellesleg a backvokálok felelőse is. Az eredmény szerintem egyáltalán nem ront az összhatáson ellentétben a szintén frissen alkalmazásba vett női énekesen. Lucy Atkinsről, ha tag volna sem mondanám egy szóval sem, hogy képes lenne pótolni az Angtoriában valamint szólóban szerencsét próbáló Sarah Jezebel Deva tehetségét. Az eddig megszokott erőteljes kivitelezés helyett most valami kislányos orrhangú nyafogás hallatszik. Bízván azonban abban, hogy a CoF legénysége eddig is fürgén rotálódott, remélhetjük, hogy hamarosan új nőszemély kerül a megüresedő mikrofon mögé.

Összefoglalásul nekem nem feltétlenül volt problémám a Thornography-féle kommerszebb csapással sem, de most kellemes meglepetésként ért, hogy a CoF elővakarta a régi elemeket. Noha inkább amolyan újragondolás vagy szorgos érlelés eredménye, amit hallunk. Egy kakukktojásféleséget emelnék csak ki: Forgive Me Father… Ez sokkal inkább a Nymphetamine korszak árnya, mint az újításoké. Szinti szőnyeg, egy fokkal visszább vett, de mégis pörgős dob alap, kicsit (az én ízlésemnek túl) bujtatott gitárok és Dani hangja. Vannak ugyan panaszok arra, hogy Dani esetleg elvesztette az érzelmi töltetet vagy éppen, hogy egy hangszínen darálja el a teljes lemezt, én mégsem ezt hoznám fel ellene. Nekem csak annyi a gondom, hogy Paul Allender egyik top szólója közepén is szövegel. Ha viszont efölött gálánsan szemet hunyok, akkor mondhatom, hogy egy szerethető, ha nem is zseniális album. Amolyan CoF középvonal, mondjuk egy „gyengus” 10/8,5 –ös értékeléssel…:)