Before the Dawn - Rise of the Phoenix (2012)

Épp tegnap fedeztem fel az új albumhoz tartozó két videót, ma pedig - ismét köminek köszönhetően - már sikerült is pár kört futnia a lejátszóban a Rise of the Phoenix-nek. Nem vitatom, hogy elsőre fura volt, hogy Lars hangja egyszer sem csendült fel, de mint azt előzetesen gondoltam, a stílus, a hangvétel, valamint az egész zenei összhatás olyan jól el lett találva, hogy lényegében nem is hiányzott. Amit így leírni, kimondani szörnyű valamelyest, de túl kell lépnünk rajta (sajnos).

Ezúttal, egy kicsit eltérően a megszokott Before The Dawn albumoktól, egy könnyed, akusztikus gitárral kísért intró vezet be minket az albumba, amit a háttérben nagybőgő és hegedű, valamint egy szintetizátor is kísér.

Majd belecsapunk a húrokba - ami egyébként egy új élmény, eddig általában dobbal vezetett át az intróból az első dalba. A mély, mégis melódikus felvezetést hamarosan a Tuomas-tól megszokott, black metalos zúzás követ, majd a refrénre ismét visszatérnek a melódikus riff-ek. Én nem tudom, hogy honnan húzza elő ezeket, de remélem, hogy még mindig csak a kalap tetejénél járunk.

Egyébként nekem úgy tűnt minden dal alatt, hogy Tuomas nem csak erőteljesebb, de jóval tisztább hangot használt, mint eddig bármelyik albumán - sajnos még most sem sikerül a szöveg minden sorát érteni, de jóval több töredéknek sikerült akár elsőre is értelmet adni. De ez csak egy kis mellékes apróság.

Mire elérünk a Pitch-Black Universe végére, már komolyan érzésem van, mint ha legalább egy fél albumon lennék túl. Kész, végem van, és ha azt mondaná, hogy ennyi volt, már akkor meglenne a teljes katarzis. Na kérem, valahol itt kezdődik a művészet. De szerencsére még csak a hegy lábánál tartunk, szóval jöhet a Phoenix.

Érdekes módon a címadó dalban mind a hangszeres, mind az ének rész rengeteget kölcsönöz a régi munkásságból, és inkább a szöveg az, ami az újjászületést szimbolizálja. Bár e kettőből egy roppant érdekes és kifejezetten élvezetes kombináció született, amit a végén hallható zongorás lezárás hibátlanul megkoronáz.

Ezt követi számomra az egyik legérdekesebb darabja az új albumnak: a Cross To Bear. Az erősen Pantera-s beütéssel rendelkező mű pörgős, zúzós részei között olyan energikus, zseniális riffek szólalnak meg a refrén alatt, hogy akár egy impotens embert is harcra kész állapotba tudna állítani pillanatok alatt. Egy sajnálatos, gyors lezárást követően máris felülhetünk a Jég Trónra...

… és itt szeretném, ha ez az ember soha nem halna meg. Hogy lehet ilyen zseniális melodeath balladát írni? Egyszerűen félelmetes, és szívbemarkoló, ahogyan az akusztikus gitár mellé betársul az elektromos, majd egy fél perccel később az egész zenekar. A refrén pedig.... Nem tudom, már rég nem számolom, de ez lehetett a 42. zenei orgazmusom az elmúlt 30 percben. És akkor várd ki a végén a szólót...

Egyébként a Throne of Ice a Before The Dawn történetének leghosszabb dala, amit valaha kiadtak.

A Perfect Storm viszont határozottan az a dal, ami k*rva nagyot szólhat élőben. Egyszerűen annyi energia, olyan brutalitás sugárzik belőle, hogy lassan tényleg félek a szomszédtól - de nem érdekel. Ha csatlakozik, ha nem, sikerült háromszor végig headbangelni az egészet, és közben élvezni az ismét kegyetlenül eltalált riff-eket.

Komolyan, el tud valamit rontani ez az ember, amihez hozzányúl?

Na jó, most hogy adtam még egy kört a Perfect Storm-nak, azt hiszem lassan ideje lenne haladni az albummal. Elvégre ma még legalább háromszor eljutok ide úgy is.

Folytatva a dinamikát, a Fallen World ugyanazzal a lendülettel tarol, mint az előző dal, bár valamivel lassabb, kimértebb tempót vesz fel. 

Bár a felülről érkező hangok alapján ez nem igazán vehető észre, és vagy beszállt a headbanging partyba, vagy hamarosan egy kalapáccsal fogok headbangelni, amint leért a szomszéd. De kit érdekel, ez a refrén, valamint a hozzá tartozó szóló megéri. Akárhányszor.

Tuomas jól ismert, mély, elnyújtott hörgését sötét, mély tónusú riffek kísérik pár másodperc pihenőre, majd a dal vége felé már a szintetizátor is visszatér, ami valamiért szabit kapott.

Még mielőtt elérkeznénk a záráshoz, jön a pillanat, amire bevallom őszintén, nem is mertem számítani. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy van még egy ilyen dal a tarsolyában, mint az Eclipse. És hogy ilyen jó helyre kerüljön, megadva ezzel a teljes katarzist egy album végén. Hát komolyan, ha ezt az embert el akarják erről a Földről takarítani, én bármikor átveszem a helyét.

Végül, még mielőtt bezárulna a függöny, a nyitáshoz hasonló akusztikus bevezetéssel kezdődik a Closure, mely az eddigi BtD albumokkal ellentétben a végére sem lágyul el, egyszerűsödik le, hanem ugyanazzal a dinamikával zárja le az albumot.

Ebben a dalban egyszerűen minden benne van, amiért imádom a Before The Dawn-t, vagy épp Tuomas többi projektjét. És pont ezért roppant nehéz objektívnek maradnom (nem is sikerült, de most nem is érdekel), mert ez egyáltalán nem olyan zene, amit hallgat az ember. Nem. Ezt átéled, élvezed. Ez teljesen más dimenziókba repít. Ez művészet.

Az, hogy most ez mennyire feltámadás, vagy újjászületés... Nos. Tegnap már kifejtettem, hogy ez a banda soha nem is halt meg. Persze, mint a legtöbbek életében, itt is történt pár csere, valamint most egy erősebb váltás is, hiszen eltűnt Lars tiszta hangja. De ettől nem gondolom, hogy itt újjászületésről kéne beszélnünk.

Itt tiszta fejlődésről van szó. Olyanról, amint pláne ennyi év után, nagyon kevesen tudnak produkálni. A sokszínűség, a különböző elemek kiváló használata együtt ismét egy zseniális albumot eredményezett, ami igényességében annyira kiemelkedő, hogy szinte el sem hiszi az ember, hogy a Nuclear Blast égisze alatt született.

Gratulálunk Tuomas, és köszönjük!