Before The Dawn: a Főnix, amely sosem hamvadt el

Amikor Tuomas bejelentette, hogy Lars Eikind és Atte Palokangas elhagyják a bandát, eléggé lehangolódtam. Nem csak azért, mert láttam a srácokat élőben is, ami már önmagában fenomenális élmény volt, de a két különböző énekhang használatával az amúgy is melódikus, epikus dallamokhoz rengeteg extrát tudtak hozzátenni. Egy olyan egységet alkottak, amit nagyon kevesen tudnak megközelíteni, überelni pedig... Jelenleg talán Christian Alvestam-ot merném Tuomas-hoz hasonlítani, anélkül, hogy meg akarnám magam dicsérni pár atyai pofonnal.

A melodic death metal egy olyan műfaj, amit sokan megpróbáltak meglovagolni, és még többen buktak bele. Rengeteg stílustól kölcsönöz elemeket, amiket később olyan módon vegyít, amit tényleg csak nagyon jól, vagy nagyon rosszul lehet előadni. Másként hangzik az Amorphis, a Scar Symmetry, vagy épp a Solution .45, nem is beszélve jelenlegi alanyunkról, a Before The Dawn-ról.

A tiszta vokál kiesésének hírét olvasva nem csak azért támadtak kételyeim, mert erős Nuclear Blast befolyást sejtettem a döntés mögött. Amúgy sem vagyok kifejezetten a kiadó tevékenységeinek híve, de az, hogy az egyik kedvencemet is tönkretegyék, az azért sok. Persze lehet mondani, hogy az igazi rajongó akkor is kitart, ha elkezdenének Hello Kitty indulókat nyomatni, de véleményem szerint ez úgy hülyeség, ahogy van. Az igazi rajongónak van véleménye, és ki fog állni mellette - lásd Scar Symmetry, de az egy másik történet.

Szóval, inkább szkeptikusan és kétkedve vártam/várom a Rise of the Phoenix-et. Szégyenszemre sikerült is elsiklanom az első videó felett, és a másodikat is csak véletlenül vettem észre. De ha már megtaláltam, a legrosszabbra is felkészülve elindítottam a zenét...

Nem is értem, hogy merészeltem azt feltételezni, hogy Tuomas meghajol majd az NB bármilyen akarata előtt. Csak ültem, teljes ámulatban, mint amikor kömike annak idején átküldte nekem a My Darkness-t. És egyre csak az ismétlődik a fejemben, hogy ez az ember egy zseni (nem, nem Te kömi). Nem csak azt sikerült áthidalnia, hogy ne hiányozzon a dalból Lars hangjának dinamikája, de emellett minden eddiginél magasabb szinten adják elő a dalokat. Amiről komolyan nem gondoltam, hogy valaha is lehetséges lesz.

Hihetetlen ez az ember. A két új dalt elhallgatva immár biztos vagyok benne, hogy tiszta vokál nélkül is ismét egy kiváló albumot várhatunk Finnország legjobb zenészétől.

Most pedig zárásként érkezzen a Pitch-Black Universe: