Kispál és a Borz búcsúkoncert

Amikor jó pár évvel ezelőtt először jártam a Szigeten, megfogadtam, hogy soha többet, egy nap elég volt belőle. Hál' ég, nem sikerült megtartanom a szavam, azóta is minden évben kimegyek, de a biztonság kedvéért mindig megfogadom a végén, hogy jövőre nem jövök. Nem tehetek róla, évről-évre lépnek fel olyan zenekarok, akiket vétek lenne kihagyni, és ez mindig felülírja a rossz emlékeket.

Ez idén sem volt másként, de soha nem hittem volna, hogy a nagy külföldi együtteseket Kispálék háttérbe fogják szorítani, legalábbis számomra. Nagyszínpadra velük, helyes, de sajnos az apropó adott némi keserű szájízt.

Igazából magát a bejelentést, hogy feloszlik a zenekar, nem fogadtam meglepetten. Aki volt decemberben a Pecsában, nagyjából tudja, mire gondolok. Akkor a srácok hozták a kötelezőt, fergeteges bulit kerítettek, de valahogy Kispál Andrisról már sugárzott, hogy unja. Ott hangzott el, hogy tavaszra lesz új album. Igen, ez az érem egyik oldala, de ebben a mondatban kísértett a másik oldal is. Mi lesz, ha nem készülnek el a dalok? Évek óta nincs új album. Van annyi erő a csapatban, hogy összehozzák?

Végül tavasszal megtörtént a nagy bejelentés, elindult a búcsúturné, minden fesztiválon elköszönt a Kispál és a Borz a rajongóktól. Utoljára a Sziget maradt, és sokáig gondolkodtam, hogy megéri-e felnyomorogni a HÉV-re, végigállni a bejáratnál a kilométeres sort, hiszen fél évvel ezelőtt én már elbúcsúztam tőlük. Mi újat tudnak még mutatni annyi koncert után? Két hétig hallgattam az albumokat, törtem a fejem a jegyvásárláson, végül beadtam a derekam. Nyomorgás a HÉV-en, másfél órás sorban állás jegyért és bejutásért. Így jár, aki utolsó pillanatra halogatja a döntést. Elöljáróban leszögezném, nem bántam meg, hogy idén is belevetettem magam a Szigetbe, és meghallgattam utoljára a Kispált. Büszkék lehetnek a srácok, szerintem életük legjobb koncertjét adták. Rendben van, 45000-es közönség, hihetetlen hangtechnika, de mindezek ellenére engem a banda felszabadultsága fogott meg. Lovasi Andris kezdetben megszeppenve próbálta kezelni a közönséget, de meglepően hamar belejött. Innen is üzenem, hogy köszi a sok "kösziért", melyet majdnem minden szám után belekiáltottál a mikrofonba, vicces volt. Mi köszönjük, de mindegy. Ha mondhatok ilyet, Kispál Andris sugárzott a színpadon, még néhány mosolyt is láthatott az arcán aki közelebb állt. Tényleg jól érezték magukat a zenészek. A meghívott vendégeket sorolni sem tudnám, nem szeretnék senkit kihagyni. Remekül kiegészítették a produkciót.

A fergeteges hangulat mellett nagyon tetszett, ahogyan kihasználta a zenekar a színpad méreteit, ezzel is jelezve bizonyos korszakokat az életükből. Jó lett volna előre tudni, hogyan tervezik ezeket a jeleneteket, úgy helyezkedett volna az ember. A szekciókat is jól átgondolták, egyedül félidőben éreztem tőlem távolinak a Csík zenekar blokkját. Persze szünet kell mindenkinek, de valahogy az nekem nem feküdt. Lehet, hogy volt komolyabb technikai indoka, de én kihagytam volna őket, számomra teljesen megtörte azt a hangulatot és lendületet, amit előtte felépítettek. Természetesen magából az életműből kihagyhatatlan a Csík zenekar, és örültem, hogy játszottak, de egy közös szám elég lett volna.

Szerencsére a Csillag vagy fecskét nem ők játszották el, az övön aluli választás lett volna. Helyette Kispál és Lovasi kettesben, mint a koncert csúcspontja. Felejthetetlen. Már csak ezért megéri megvenni majd a DVD-t. Tényleg. Ahogy ketten ott ültek a díszletben, két gitárral, számomra megmutatta, hogy hiába írnak ostobaságokat az újságok (meg én), a barátság örök, viszont már ideje nekik továbblépni és valami másba belekezdeni. Igen, túlléptünk a dalszövegeken, hiszen minden gesztusnak jelentése volt a koncert alatt.

Ha már a szöveg és gesztus kapcsolatnál tartunk, szerencsére nem sikerült pénisz alakú konfettit legyártatni a látványhoz. Biztos poén, de nem egy ilyen kaliberű rendezvényre való. Plusz hülyén jött volna ki, hogy miután az előttem ugráló lánykának nem sikerült elkapnia egyet sem, tőlem kap egy "f#szt". Mármint konfettit. :-) Aztán közönségkritikának annyit, hogy az "egy leszedált ország tapsolgat a szarnak" sor alatt nem feltétlenül kellett volna ütemesen tapsolni. Jobb alkalmakkor nem is szoktak. Oké, nem feltétlen a jelen levőkről szólt a szöveg, és nem a Kispálékról, na de akkor is. Talán inkább el kellett volna mindenkinek merengenie picit. Ámbár mindenki jól akarta érezni magát, és sikerült is, ez a lényeg.

Az eddigiektől függetlenül azért volt két dolog, ami tényleg nem tetszett, és talán több odafigyelést érdemelt volna. Az egyik szinte jelentéktelen, de elég zavaró volt, mégpedig néha begerjedt a színpadi hang. Tudom, első nap volt a Szigeten, nem lett tökéletesen beállítva a keverő, de többször előfordult koncert közben, kár érte. A másik esetlenség a koncert vége. Az egy dolog, hogy én nem így képzeltem el, de szerintem senki sem. Nagyjából úgy álltunk ott, mint a tavalyi magyar-svéd focimeccs után, hogy "mi a fene volt ez az utolsó pillanatban?" Ugyan nem én találtam ki a koreográfiát, de szerencsésebbnek éreztem volna, ha a vendégekkel közös fényképet akkor készítik, mikor mindenki kivonult a konyhai díszletből. Utána már csak a zenekar maradt volna lejátszani az utolsó pár számot, meghajlás, stb. Semmi extra, semmi érzelgősség.

Nagy nehezen azért leesett, hogy vége a koncertnek, mehetünk haza. A szabadtéren bezárult az égbolt, egy életre... Azóta is Kispált hallgatok folyamatosan. Nagyjából 2 hétbe került, mire leesett, több koncert nem lesz. Pláne ilyen fantasztikus szigetes nem. Sajnálom, amiért nem buliztam szét magam teljesen. Így is rendkívül jól éreztem magam, de annyira rányomta akkor a bélyegét a hangulatomra a búcsúzás, hogy nem igazán tudtam feloldódni. Talán nem egyedül voltam ott ezzel. Azt pedig már nem mondhatom, hogy majd legközelebb.

Fájó szívvel búcsúzunk a Kispál és a Borztól, hiszen ez az egész -1-dik nap nem csak egy záró koncert volt, inkább megtestesítette mindazt, amiről az elmúlt több mint 20 év alternatív zenéje szól. Egy nagyon nagy fejezet véget ért belőle. "Köszi!"