A Parkba tér vissza a NOFX

Bár a punk rock a nyolcvanas évek Kaliforniájában is a társadalmi szerepvállalásról, a rendszerrel szembeni ellenállásról és a közösség fontosságáról szólt, valahogy az évtized közepére a Black Flag, a ’Circle Jerks és a Dead Kennedys elcsendesedése egy teljesen más közönségigényt hívott életre. A lázadó fiatalság ugyanis már sokkal inkább a punk egy oldottabb, humorosabb formájában tudta definiálni önmagát, semmint a szigorú üzenetközpontúság visszhangjaként, ebben pedig az NOFX életműve indíthatott teljesen új, máig nagy hatású fejezetet, miközben – talán épp a zene önfeledtsége miatt? – Fat Mike-ékon sem fog az idő kereke.

Idén már épp harminc éve annak, hogy a gitáros Eric Melvin és a basszusgitáros Fat Mike megalapították a legendás zenekart, akik a Rancid és a Green Day előtt találták meg azt a hangot, melyet azóta is egymást követő nemzedékek írnak újra saját koruk problémáira. Ez az időtlenség jobbára a mára a negyedik ikszben lévő zenészek idétlenségéből fakad, ugyanis az 1991 óta változatlan felállású zenekar a lehető legjobban ismeri saját hangzását, és mindig tudja, hogyan fogjon a tolla. Ez azért is fontos, mert a Bush-ellenes propaganda egyik vezéralakjává vált zenekar – a tíz éve megjelent The War on Errorism ilyen értelemben legalább annyira fontos a banda életművében, mint az 1994-es Punk in Drublic – a legoldottabb formában is a legkarakánabb és legegyenesebb véleményt képes megfogalmazni mind a mai napig, és szoros összefüggésben áll azzal, hogy a zenekar a mindennapi szórakozottság mellett a mindennapi történésekkel is tisztában van.

Persze idő közben a banda tagjai épp eléggé el vannak havazva saját életükkel: amikor a tagok épp nem a családjukkal, egyéb haveri zenekaraikkal – vagy Mike épp Észak-Amerika egyik legnagyobb máig független kiadójával, a méltán patinás Fat Wreckkel – foglalatoskodnak, közben vagy turnéznak, vagy újabb dalaikat írják, bár legutóbbi lemezük 2012 őszén jelent meg. Az eddig egy tucatnyi sorlemezzel büszkélkedő bandának pedig nincs szégyellnivalója sem a műfaji kereteket, sem az anyagok összképét tekintve: a néha trombitán is bekapcsolódó El Hefével a ska punkba is belekóstolhatott a zenekar, miközben minden valamirevaló gördeszkás legalább egyszer elesett már úgy, hogy közben NOFX-et hallgatott, és a zenekar természetesen a hardcore/punk világát is megérintette dallamvilágával – elég csak a Shai Hulud Linoleum-átiratára gondolni. És az állandó mosolygáson és mókázáson túl – ami természetesen a koncertek alaphangulatát is meghatározza: elég visszaemlékezni a hat évvel ezelőtti Petőfi Csarnokos koncertre, ahol Mike basszusgitárja végül a közönség soraiban landolt, ami még mindig elegánsabb, mint pengetőt dobálni, nem? – természetesen a sorok között is érdemes olvasni.

Elvégre a Bob, a Dinosaurs Will Die és a Leave It Alone zsenialitásában csak összetevő a dallamosság: az üzenet épp annyira meghatározó. Ezt persze aligha kell külön magyarázni azoknak, akik piros betűs ünnepként várják augusztus 15-ét, mikor a zenekar a Parkban ad koncertet, ám az is tény, hogy akinek valaha is köze volt a punk rockhoz, és szeretne testközelben látni egy olyan produkciót, ami nemcsak mindmáig aktuális, hanem arcpirítóan szórakoztató, és a trónkövetelőket megszégyenítő elánnal bír, annak mindenképp a Soroksári úton lesz a helye. Hiszen ki tudja, hogy legközelebb mennyit kell várni egy ilyen alkalomra?