Okostelefon: áldás vagy átok? Egy függő naplója

Kétségtelen, hogy az okostelefonok 2007-es "megjelenése" óta gyökeresen megváltozott az életünk. Legyen szó magán vagy üzleti, munkahelyi célú felhasználásról, az okostelefon és/vagy tablet ma már olyan kellék, ami nélkül sokan valószínűleg sokan nem is tudnák elképzelni mindennapjaikat. Persze mindez akkor értékelődik át igazán, amikor az ember "visszakényszerül" a buta telefonok világába.

Történt ugyanis, hogy nagyjából öt héttel ezelőtt egyszer csak bemondta az unalmast a Nexus. Semmi általam ismert módszer nem segített, így nem maradt más, mint visszaküldeni garanciába. Hála a hazai lehetőségeknek nem igazán élvezhettem a Google féle pár napos instant cserét, így jobb híján leporoltam a Spica-t, majd türelmesen vártam.

Viszont szegény Spica már öreg harcos, és még úgy sem igazán képes sok mindenre, hogy Ice Cream Sandwichet és agyon optimalizált kernelt kapott. De jobb mint a semmi, és legalább a telefon része működik és zenét tudok hallgatni. De olyanról már nem is mertem álmodni, mint a GMail vagy a Maps - amire a tájékozódási képességeim, vagyis azok hiánya, miatt igen csak égető szükségem lett volna nem egyszer.

Az első pár nap alatt még fel sem tűnt, hogy gyakorlatilag semmire nem képes a telefonom, amit az elmúlt évek során természetesnek vettem. Sőt, igazából még valamiféle szabadságot és megnyugvást is nyújtott, hogy nem pittyeg percenként az új levelek miatt, nem csilingel a GTalk, vagy épp nem lassul használhatatlan szintre az egész rendszer a nyamvadt Facebook Messenger miatt. Jóval szabadabbnak éreztem magam, mint máskor. Nem fojtogatott az állandó online élet.

Persze nagyjából itt véget is értek a mézes hetek, mivel nekem komoly szerepet tölt be a telefon a munkámban, az egyetemi életben, nem is beszélve az olyan dolgokról, mint például a Viber vagy a Maps. Szerencsére én nem tartozom azok közé, akik levegőt is Facebookon vesznek, így a pláza alapú életformákhoz hasonló elvonási tünetektől mentes maradtam mindvégig.

Azonban a nyugis, notificationöktől és pittyegésektől mentes élet okozta áldás sokszor átokká fajult, mivel gyakorlatilag nem tudtam, hogy mi történik "odakint". Nyilván nem arra kell gondolni, hogy a szomszéd Zsuzsika legújabb Facebook lájkjait nem tudtam élőben követni - a közhiedelemmel ellentétben ez tünetmentesen, következmények nélkül túlélhető dolog. Bár még így sem mondanám, hogy teljesen el lettem volna vágva bármitől vagy bárkitől. A helyzet inkább úgy festett, hogy hirtelen nagyon drága lett a "telefonálás".

Mivel a Spica igen sovány hardveres erőforrásokkal bír, így az olyan programokat, mint a Viber vagy a GTalk el kellett felejtenem. Ezek kvázi ingyen hívásokat, SMS-eket tesznek lehetővé, amit kénytelen voltam a hagyományosra "visszacserélni". Ami viszont jóval drágább, mint mondjuk egy valamire való okostelefon és egy 2.500Ft-os mobilnet használata. Nem is beszélve arról, hogy a kevés memória miatt néha 1-2 SMS el is maradt, ami csak tovább bonyolította a dolgokat. És ha ez még mind nem lenne elég, a régi telefon régi kijelzőt és botrányos akkumulátor-időt is jelent. Napfényben gyakorlatilag nem lehetett rajta látni semmit, viszont a feltekert fényerő mellett kb. 1 órát bírt a telefon.

Persze mindettől eltekintve nem mondom azt, hogy az élet elképzelhetetlen okostelefon nélkül. Mert abszolút működik mindkét esetben. Viszont ha valaki egyszer hozzászokik a kényelemhez - az összes idegesítő mellékes ellenére -, onnantól kezdve gyakorlatilag nincs visszaút. Pótolhatatlan, hogy minden elérhető egyetlen kattintással.