Az Igazság Pillanata

Bár még mindig nem tökéletes, a Justice League (Az Igazság Ligája) folytatja azt az utat, amire a DC Extended Universe a Wonder Womannel rátért. Szemben a Batman v Superman sötét, komor, borongós világával - amely egyébként a mai napig egy kiváló adaptációja Frank Miller: The Dark Knight Returns-ének - egy sokkal könnyedebb, összeszedettebb filmmel kelti életre a nagy vásznon is DC legikonikusabb hőseit.

Bár sok kritikus szerint a Marvel által kitalált formula a követendő példa bármilyen szuperhős film sikeréhez, a DC most megmutatta, hogy anélkül is el lehet ezt érni, hogy minden fél percben valamelyik karakter elpoénkodja a világvégét, vagy a Ragnarok - az északi mitológia legnagyobb volumenű csatája, ahol az Istenek hullanak, mint a legyek - közepette Thor legnagyobb problémája, hogy levágják-e a haját vagy sem. Szerencsére a Marvel-szintű bagatelizálás és olcsó poénáradat szinte teljesen hiányzik a filmből, ami kifejezetten jó hír, és egy kis frissítést ad a műfajnak, amit jelenleg egyetlen stúdió ural, egyetlen - jól bevált - formulát kínálva.

Természetesen a Justice League nem hibátlan. Hasonlóan a Batman v Supermanhez, sajnos itt is megérkezett felülről az ukáz, hogy tessék vágni, vágni, vágni - egészen addig, amíg 2 óra alá nem sikerült szorítani a futamidőt. Ez jó néhány helyen érezteti a hatását, ráadásul ismét abba a csapdába ejti a filmet, hogy komolyabb képregényes háttérismeret nélkül az ember sokszor csak vakarja a fejét, hogy most akkor mi miért is történik pontosan. Bár a film sok szempontból mutatja, hogy a WB/DC páros látja a helyes utat, ez egy olyan hiba, amit minél hamarabb orvosolni kéne - és ami egyébként a Wonder Woman-ben nem volt fellelhető, de az volumenjét tekintve eltörpül a Ligához képest.

Szintén pozitívum, hogy a Wonder Womanhez hasonlóan most sem próbáltak minél több cameo-t és easter egg-et beletuszkolni a filmbe csak azért, hogy jó előre megnyissák a további filmek előtt az utat.

A történet fél évvel a Batman v Superman eseményei után játszódik, amikor is Bruce és Diana már javában dolgoznak azon, hogy megtalálják a szupererőkkel rendelkező embereket. Ezt teszi igazán sürgőssé a motherbox-ok aktiválódása és Steppenwolf érkezése. Miközben Darkseid generálisa az eszközök után kutat, az új szereplők bemutatására kerül a hangsúly, amely több szálon zajlik.

Alapvetően elmondható, hogy mindenki hű maradt a képregénybeli önmagához, bár Barry esetén kicsit kilóg a lóláb, de ennyi belefér. A Jason Momoa által játszott Arthur Curry - aka Aquaman - is talán kicsit bunkóbb, mint a paneleken, de alapvetően mindenki hű maradt önmagához - és pont annyit tudunk meg róluk, ami a filmhez elég, minimális utalásokkal arra, hogy korábban mi történt velük.

Ez ugye szembe megy a Marvel által követett formulával, ahol mindenki megkapta a maga kis erdettörténetét a nagy öszeboronálás előtt, és ismét előjön a kérdés, hogy egy átlagos mozinéző, aki nem olvas képregényeket vajon mennyire tudja majd felvenni a fonalat a fő karaktereket illetően, de aggodalomra semmi ok, a Liga tagjainak bemutatása, bár nem túl mélyremenő és részletes, elég ahhoz, hogy képbe kerüljünk.

Ugyanez Steppenwolf esetén már sajnos nem mondható el, aki teljesen hétköznapi módon ismételgeti Darkseid nevét és az Új Isteneket, azonban róluk semmit nem tudunk meg: és ez egy nagy hiba, mert így azok, akik nem olvassák a képregényeket, valószínűleg soha - vagy legalábbis egy jó darabig - biztosan nem fogják megérteni, hogy miért is volt akkora fenyegetés Steppenwolf, a parademonok, vagy épp Darkseid. És egyáltalán, kik azok az Új Istenek, kik voltak a régiek, és mi történt velük?

Mint említettem, a film hangneme sokkal könnyedebb, mint a Batman v Superman esetén - és bár az előzetesek aggodalomra adtak okot - a Marvel-féle bagatelizáló poénkodás csak nagyon kis hányadát teszi ki a vicces pillanatoknak, amik így szinte egytől-egyig tényleg viccesek. Bár az igazat megvallva Barry karakterét illetően azért megvannak a fenntartásaim és nekem nem jött át teljesen, hogy pontosan mit is akartak vele kezdeni. Egyértelmű, hogy ő lenne a comic relief, és sokszor tényleg vicces is, de amikor nem, akkor nagyon nem, és a Marvel legbagatelebb pillanatait idézi.

Ha a film leggyengébb pontját keressük, akkor talán pont az a Batman az, aki egyértelműen a Batman v Superman legjobb pontja volt. Itt valahogy nem akar összeállni, ráadásul a megváltást kereső hős szerepéből elég sűrűn (és könnyedén) vált bunkó paraszt módba, majd vissza. Mindemellé valahogy Batfleck játéka sem jön át annyira, inkább nyűgnek érzi rajta az ember, mint amikor még gyermeki lelkendezéssel öltötte magára a köpenyt. Bár valószínűleg ehhez hozzájárul az is, hogy már többször felmerült a kilépésének a híre, és az is, hogy elvették tőle a The Batman rendezését és forgatókönyvének írását is.

A többiek játéka viszont kifejezetten élvezetes, és mint már említettem, remekül keltik életre karaktereiket.

A zenét ezúttal Danny Elfman szerezte, aki annak idején Tim Burton Batman-jén is dolgozott, a szemfülesebbek pedig valószínűleg azonnal meghallják majd a régi Batman témát, ami többször is visszatér a fim során. Az igazi csemege azonban mégis egy sokkal korábbi filmhez való visszanyúlás, ahonnan egy szintén azonnal felismerhető dallam - szinte egy az egyben az eredeti hangszereléssel - került átemelésre. De ahogy a néha Song professzor is mondotta volt, spoilers… :)

És ha volt objektív, akkor következzen a DC fan, aki már két oldal óta próbálja átvenni az irányítást.